Mostanság nem nagyon van étvágyam. Eszek rendesen, persze, máshogy biztos nem bírnám ezt az egészet, de hát na...Mondjuk ilyeneket ettem, hogy negyed szelet párolt csirke mell sültkrumplival, meg szőlő, meg szilva, meg narancslé... meg guru... Szóval semmi tudatosság, semmi…

A saját bejegyzésem visszaolvasva megjelent előttem a kép és belém nyilalt az érzés... Lehajolok a zokogó Lelkemhez, két tenyerem közé fogom és simogatom langymeleg nyálkás kis testét, vígasztalom, és majdnem belehalok, a szenvedésébe. Az én drága kicsi lelkem kínkeserves…

... bepánikoltál. Ez csak pánik. Majd lehiggadsz. Azért csinálod, mert pánikolsz. ... hát persze, előbújt belőled a "modernnő" az a te bajod. ... ne kend rám, ne mond, hogy miattam van. .... én veled ellentétben megteszek mindent. Tényleg megteszek mindent. Ha tudok még el is…

Ennek tényleg ennyire hosszúnak kell lennie? És tényleg ennyire fájdalmas, és küzdelmes és fárasztó és hosszadalmas és végeláthatatlannak? Ez tényleg ilyen gyötrelmes és kétségbeesett? Ez tényleg ilyen? Ez valóban ilyen, ha még kicsit tiszteljük a másikat? Közben persze…