Ismeritek azt az ember típust, akinek mindenképpen muszáj valakit utálnia, kipletykálnia, piszkálnia? Tudjátok, akik az ált.isiben a tipikus kiközösítők voltak... Mert ugye én mindig mindenhonnan kiközösídtődtem. Mit tegyek, valahogy ingerli a fejem a fajtájukat. Gyerekként elég…

izé úgy fog megesni, hogy egyik reggel felkelek, és onnatól kezdve gyereket fogok akarni, ha kell, ha nem? És annyira, hogy majd bele zöldülök? Vagy hogy fog ez lenni? És mennyire játszik közre egy ilyneben az instabil állapot és mennyire a környezeti nyomás és mennyire az…

Az a baj, hogy kurvára nem nőttünk fel. Az a baj, hogy még mindig jókislányok vagyunk. Az éltanulók, az okosak, a kedvesek, a megfelelni vágyok. Munkások, mosolygósak. Akikre büszkék lehetnek. De basszus kik, KIK VAGYUNK VALÓJÁBAN?! Hát magunktól rosszul vagyunk... nem egyszer,…

Legújabban nem kérdezek senkitől semmit. Hallgatok, és megvárom míg mesél. Akkor se kérdezek vissza. Na nem mintha nem érdekelnének a dolgok, csak a másikra hagyom a döntést, hogy mit akar elmondani és mennyire akar beavatni. Ez nem tuskóság. Szerintem. Nem faggatózok. Felnőtt…

Azért néha megnyugszom, hogy vannak nálam nagyobb HP-k is... Mert én se vagyok piskóta, de azért akad itt az ismerettségi körömben nálamnál durvább HP is. És hogy kicsit szeressem is magam, röpke összehasonlítás: - Nem nyávogok folyton. Csak heti egyszer. - Nem kapok…