Hogy milyen almás pitét akartam sütni? Hát amit a nagymamám sütött. Vékony tészta alul-felül, sok alma meg fahéj. Sose csináltam, fogalmam sincs, hogy kell e keleszteni, vagy se. Hogy a vajat olvasztani kell vagy morzsolni. Nem Tom...
Ezért írtam itt is, meg szóltam haza is, hogy ugyanmár....
Paragrafus:
- Nekem van egy nagyon tuti receptem. A nagymamáé (megörvendek, mert akkor az tuti olyan mint az enyémé lehetett). Csak hat ő mindent olyan gondolomformán adagolt....
Anyu1:
- Ne süss, kövér vagy. Hízlal. És nincs kedvem megkeresni a receptet.
Anyu2: (10 perccel később)
- Na diktálom írjad!
Anyu3:
- Jajj... úgy csináld mint a Linzer tésztát. Mi??? Még sose csináltál Linzer tésztát?! Értem én, el voltál nyomva, de ha tudsz lazacot sütni mártással akkor ez annál egyszerűbb.... NE! NE OLVASZD MEG A VAJAT!
Végül a takarítás meg minden féle kis lóf.szka elvetette a kedvem az egésztől. Nem nagyon Volt ambícióm megcsinálni, egészen vasárnap este hétóráig, mikor rájöttem, hogy bakker itt egy csomo alma, tuti rám fog rohadni, uccu neki anyu-receptjének. Így fél 10re el is készült...
Gőzölgött, meg illatozott és át is sült. Meg jó is, ehető is. Igaz szeletelni még meg kell tanulnom.
És a szombaton csillivillire takarított almáspite illatú otthonomban annyira otthon érzetem magam. Biztonságban. Otthon.
