azt hiszem, azzal, hogy APK édesanyja elment, megint tanultam valamit. Az életről és magamról.
Néha tényleg túl érzékeny vagyok és hírből Sem ismerem a leszarom tablettát. Még jó, hogy vannak barátaim, akik azért erre emlékeztetnek. Hogy vannak terhek, amik nem az enyémek, és tanuljam meg lerakni őket. És ha nem veszek mindent magamra akkor azzal nem falat emelek, csak normálisan viselkedem. Nem kell mindenki bánatába belehalnom.
És az is milyen jó, hogy az ilyen nebáncsvirág korszakaimkor írnak, hívnak, megszorongatnak, erősítik a pozitivumaim. Meg tartják bennem a lelket.
Itt vannak, velem. Ez olyan... jó... CSUPA NAGYBETŰS JÓ
Szóval...
Kedves Barátok, (bár nem olvassátok a blogom, mert nem is tudtok róla), köszönöm. Tényleg.
