hatterkepek-tomesjerry_3_jpg.jpg Gyakorlatilag én lettem tomésjerry. Kóválygok, mint Tom, mikor fejbe kólintják és olyan a nyakam, mint mikor Jerry torkán akad a sajt. És kábé olyan romokban hagyom magam után a lakást....

Van például ez az 50X50-es kacsatollal töltött nagyon féltett díszpárna szerelmes párom, amire nem szabad ráfeküdni, hozzáérni, támaszkodni. DÍSZNEK van, nem lehet vele csinálni semmit, ami egy párnával van. Hát tegnap a negyven körüli lázammal azon aludtam el, és az hagyján, hogy ráfektüdtem, de ráizzadtam, és rányálaztam.

A szemetet minden este ki kell vinni. Jó, kivéve ha nem termeltem semmi szemetet, ami képes lenne bűzölögni, de szerintem minden bűzölög. Gyakorlatilag a szemét nem hogy kividve nincs, hanem ott gyűlik, ahol éppen haldoklom.

A szép ezüst szőnyegemre nem lépünk ám rá cipőstöl!!! Dehogy! Kivéve, hogy annyira fáj a csipőnk, hogy tényleg szívből örölünk, ha elvonszoljuk magunkat a kanapéig, ahol úgy vesszük le, mintha spanyol csizmát húznának rólunk.

Apropó, kanapé. A kanapét se lehet gyűrnyi, nyüstülni, mert nem azért van.... széjjel feküdtem.

Arról nem is mesélek, hogy én azonnal mindent a mosogatógépbe pakolok, különben 1000% hogy ellepné a konyhát a dzsuva. Ahogy most is.

Ha esetleg kijövök ebből a nem takony, hanem torokfájós lázkórból, esküszöm, a magam utáni rendrakás sokkal fárasztóbb lesz.

Amúgy jól vagyok. Tényleg. De nem bánnám, ha valaki ágyba hozná a teám, megsimizné csoffadt hajam és picirinyit aggódna értem és főzne levest. Vagy hozna fagyit.... Vagy kérdezgetné, hány fokos a lázam. Pontosan, Anyu-hiányom van.