„Ha már együtt kell laknunk, akkor meg kell állapodnunk pár szabályban.
Na, szóval akkor az alapszabályok:
Nem ugatunk, nem vonyítunk, bent a házban sehol se emeljük fel a lábunkat.
Ez itt nem a Te szobád!
Nem rágcsálunk, nem nyálazunk, hordjuk a bolhanyakörvet.
Ez itt nem a Te szobád!
Nem kunyerálunk kaját, nem szimatolunk sliccet, nem iszunk a WC csészéből.
Ez itt nem a Te szobád!
Ez itt a Te szobád. A ház többi helysége az enyém, és amikor hazajövök az én házamba, szeretem mindenemet ott találni ahol hagytam. Mindent a maga helyén. Ha Te nem nyúlsz az én holmimhoz, akkor… akkor biztosra veheted, hogy én se nyúlok a Tiedhez. Na, ez az ahol csinálhatod. Ez itt, ez a Te ágyad. Ha ezeket a pofon egyszerű szabályokat betartod és kussolsz jól ki fogunk jönni egymással.”

Gondolom mindenki tudja, honnan az idézet.

Lakóbarát nagyon röhögött, mikor reggel elmagyaráztam Diónak, hogy nem rágcsálunk, nem nyáladzunk, nem iszunk a WC csészéből, ez itt nem a te szobád. Nem vonyítunk nem szimatolunk sliccet, mert ez itt az én lakásom, mert amikor hazajövök, szeretnék mindent ott találni ahol hagytam.... Cserébe megígérem, hogy hazajövök és megetetlek és játszunk.

Szerinte Dió nem érti, miről dumálok neki fél órát, csak azt hogy ez a nő totál lökött.

Mert hogy van már ám nevünk is. Dió. Kettő egész okból is. Az első, hogy Diego, a szőnyegspecialista röviden. A második, hogy kedvenc játéka két szem dió. Az én arany pofám.