Ma olyan öregen ébredtem. Az egy dolog, hogy Zen mester tönkre vágott még hétfőn, és olyan izomlázam van, hogy MINDEN pici mozdulat FÁJ. Az tényleg egy dolog.

De ma, ahogy fáztam abban  a naagy ágyban, ahogy olyan egyedül voltam, ahogy a konyhába vonszoltam magam... abban semmi de semmi fiatalos és üdítő nem Volt. A mozgásom darabos Volt, a tekintetem bamba, Lakóbarát csak vigyorgott, hogy mégis, mi bajom, hol a duracelVerde? Miért akarok éppen most éppen így meghalni? Pont mintha a sír felé vánszorognék. Én meg csak néztem és néztem, hogy ő ugyan miről beszél? El se jutott az agyamig amit mondott.

A tükörből egy ráncos, kövérkés zsíros hajú zsémbes vénlány pislogott rám unalmasan. Tudta, hogy bemegy dolgozni, elutalja a számlákat, összecsap a kereskedőkkel, lekönyveli a bankot könyvel, kinnlevőséget néz, egyezkedik az ügyfelekkel és a főnökkel, hadovál németül össze vissza....

Teszi a dolgát mint aféle célnélküli középkorú....

Mert mi az élet értelme?

Egyszerű.... értelmetlen. Mert az ösztön a fajfenntartás, de hat nekem még az se... az óra meg elketyegett, így a biológiai cél már egyre kevesebb eséllyel foganatosul, spirituálisat meg éppen nem találtam meg.

De talán az lesz a legjobb, ha megpróbálom ezt az egészet egy naaagy széééles mosollyal túlélni, és a végén jót röhögni a hülyeségeken, mint például ahogy tegnap este megmértük Lakóbaráttal, hogy mekkora az 55 cm-s Pizza. Hát az akkora mint a díszpárnáim.....

Ha külső szemlélő látta, hallotta, hogy egy díszpárnát méregetünk, hogy az sok vagy kevés lenne-e kettőnknek, és hogy mi még akkora pizzát sose rendeltünk... hat hat.......

Hiába öregszünk a méretek és mértékegységek nem fognak jobban felfoghatóbbak lenni....