Van itt egy halastó. A cégé. Kilós koi pontyokkal, meg egyéb aranyhalakkal. Alig tíz perce oda menekültem ki, mert ha az irodában maradok, esküszöm felvágom az ereim a nyomor miatt. Bár elköltöztem, lezártam, letudtam, elég Volt, és a korábbi elképzeléseimmel szemben…

Tegnap egyáltalán nem sírtam. Sőt, 90 %-ban vinnyogva röhögtem, és baromi felszabadult voltam. Régen érzetem magam ennyire könnyünek, és gondtalannak. Vindexxel se lehetett volna letörölni a vigyort a képemről. Aztán írt egy sms-t, hogy a ma megejtendő anyagiakat lerendezendő…

Van, amikor nem kell írni. Vagy nem lehet. Mert még fáj. Mert még friss... Még vérzik az emlék. És van, hogy ilyenkor más beszél. Más beszél, mondja el, éli át pontosan ugyanazt, amit én.... Mint most.... Véletlenek játéka ez, mégis, más beszél....