Néha önjelölt írónak érzem magam. És beugrik az a több száz story amit le akarok írni regényként. Mert oldalak vonalak történetek ezrei vannak a fejemben, amit megosztanék, mert nincs másom, mint ezek a gondolatok. Ezek erednek csak tőlem, ezek elrejtik és feltárják a legbelsőbb félelmeim, vágyaim. És itt a névtelenségben, miért ne lehetne, hogy mind megírom, vázlatban, vagy kidolgozom precízen, esetleg skiccelek valamit, hogy később kiforrja magát az igazi story?

Még a nap is kisütött a kedvemért. Ez kedves. Nagyon kedves. Melengeti a szívem.

(hm... ha többet törődnék magammal és őszintébb lennék magamhoz, akkor nem-e lenne minden sokkal jobb, egyszerűbb, másoknak és nekem is? Egyszerűbb, mint most, most amikor mindent és mindenkit védeni akarok attól, aki valójában vagyok, akit nem merek felvállalni? Mi van, ha már késő? Vagy tényleg sosem késő? És tényleg csak a halál biztos?)

(Kezdjek új életet? Kezdjek úgy élni, ahogy szeretnék? Ideje lenne nem? Jobb és szebb lenne ez az új, mint a régi katyvasz? Miért hívom a rossz döntéseim sorozatát katyvasznak? Miért akarom megvédeni foggal körömmel azt az egyetlen embert, aki a legjobban semmibe vesz, és akinek a legjobban nem kell az igazi, legbelső és legrejtettebb, de legvalódibb énem?)