Az életem zavaros, nem egészen tudom, hogy mit akarok és azt meg végképp nem, hogy kitől. Van ez a hosszadalmas nyögvenyelős aktuális párkapcsolatom (APK), amiben már igazából semmi jó nincs. Mert még csak biztonságot sem nyújt, csak megszokást.

Aztán van ez a szív szerelem (SZSZ) dolog, amiről azt gondolom, hogy lehet, nem is ez a jó megfogalmazás, mert ennél több, ez valahogy sosem akar múlni, és se a távolság, se az idő nem tudja megölni. Se a gubancos múlt, se a bizonytalan jövő. Semmi. És egy csomó apró gesztus, amitől ez az érzés valamivel igazibb, mint APKval bármi.

Néhány példa:

Ma kora délután kimentünk a Gátra, beszélgetni, együtt lenni, csak úgy... kettesben. Ezek a fehér szöszök ránk ragadtak, mikor telefonálni felállt, láttam hogy a sötét nadrágján és ingén csak úgy virítanak a szöszök. Így míg Ő fontoskodva tárgyalt leszedegettem a hátáról, kiporoltam a seggét:), és amikor végeztem, megálltam mellette, néztem a Dunát. Oldalt állt nekem, egy laza mozdulattal finoman átkarolt, és a csípőmre, a fenekemre tette a kezét. De nem erőszakosan, csak olyan lágyan... gyengéden, olyan mi most összetartozunkosan. Még most is felmegy ettől a pulzusom...

Mivel hideg volt a kő, az ölébe ültetett. És ahogy beszélgettünk, egyszer a nyakamba, mellembe fúrta a fejét. Éreztem az illatát. Az egész olyan valószerűtlenül meghitt és jó volt.

Szombat éjszaka a Feneketlen tónál a mellvédnek dőlve csókolóztunk, olyan hosszan, erotikusan, szerelmesen, szenvedélyesen, forrón. Nem akartam abbahagyni...

Ültünk a Macis parkolóba, egymással szemben, nem nagyon tudunk összebújni, mert a hülye felsőmből ömlött ezerfelé a csillámpor. Csak megcirógatta a kezem, másra sem tudtam gondolni utána...

Ahogy magával húzott az ágyra....

Ahogy figyel rám, ahogy kikéri a véleményem, és érdekli. Nem mondja azt, hogy ez mind nagyképű hülyeség, vagy kicsinyes ostobaság. Hallgat. Figyel rám...

Mégis.... mikor beszélnem kellene, hogy mit szeretek benne, bennünk... ledermedek. Nem tudom elmondani neki, hogy imádok elveszni a kék szemeiben, hogy imádok vele beszélgetni, hogy imádom, hogy vele önmagam lehetek, hogy fontos vagyok neki, hogy nő vagyok neki, hogy olyan a viszonyunk mint valami iszony a legjobb barátok és a leglázasabb szeretők között...

Többször mondta már, hogy hiába... ott ülök mellette, mégis azt érzi, hogy máris hiányzom. Ma én is ezt éreztem. Még ott ültem mellette, és mégis... Annyira, de annyira hiányzott....

Szerző: Verde Lunaria  2011.06.02. 18:57 4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://magamkozt.blog.hu/api/trackback/id/tr102952247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ancsyhh 2011.06.02. 19:44:26

Annyira szép, ahogy leirtad..., egyszer én is szeretnék igy érezni.

Péter (Egy ember) 2011.06.07. 19:12:52

Az igaz szerelem az mikor megkérdezik tőled "miért szereted?". A válaszod meg csak ennyi "nem tudom, érzem". Ne hagyd hogy az érzéseidet elhomályosítsa a kétely. Jól látod a dolgokat és remélem megfog szűnni a hiány!!

Verde Lunaria 2011.06.08. 18:21:18

:) Köszönöm a biztató szavakat... Bár igaz, hogy ez az egész jelenleg csak szenvedés

díva naíva 2011.11.09. 13:14:52

ez tényleg szép volt, de pont a kérdéseimre nincs benne a válasz :)