Az emberek felnőnek. Még akkor is, ha annyira tiltakoznak ellene, mint én, még annak ellenére is, ha egyszer pedig régen nagyon irigyelte a felnőtteket, hogy mindent megtehetnek. Szóval felnövünk. És így rossz szokássá válik a nosztalgiázás. Mert ugye aki nosztalgiázik az öreg. Öreg, mert réges régi emlékek hadára gondol vissza. Öreg, mert a szemét ködfátyol borítja, ahogy az édes emlékek eszébe jutnak. Öreg, mert kedves emlékeit megosztaná másokkal, még akkor is, ha ők egyáltalán nem akarják hallani. Öreg, mert egyáltalán van ideje arra, hogy ilyeneken morfondírozzon... És hát én... öregszem.

Reggel alig bírtam kirángatni saját magam az ágyból, ultra lassan sikerült összekészülnöm, és valami hihetetlen csiga lassúsággal haladt a buszom a forgalomban, ahogy a melóba "iparkodtam". Minden nehezen ment. Persze meló helyen frissen, fitten, csinosan, okosan és főnökhöz méltóan kellettem viselkedni, minden porcikám heves tiltakozása ellenére. De ugye, felnőtt emberek vagyunk, fiatalok, életerősek és pörgősek, így felpörgettem a mókuskereket. Olyan 10 óra felé ráfeledkeztem a naptárra. Megakadt a szemem a dátumon. Június 8. Fontos nap! Medárd napja. Ha Medárd napján esik negyven napig esik. Azaz széplaki búcsúig folyamatosan esni fog. Azért az durva. Hogy mit rimánkodtunk gyerek korunkban, hogy csak ma ne essen! Csak most ne! Mindezt Nagymamámnál az adott évi első nyaralásokkor. Ültünk a lócán unokatesómmal, és néztük, ahogy a komor, sötét felhőkből kövér, súlyos cseppekben hull alá az égi áldás. Ettől mindig elkámpicsorodtunk. Egészen addig, míg Nagyink elénk nem tolta a reggelit. Házi sült sonkát, madár látta kenyérrel és jeges teával... Még most is az orromban az illata. És előttem Nagyim, ahogy sürög-forog a konyhában. Aztán ahogy Nagypapám kávét főz, aminek utolsó "egy kortyot" megkaptuk. A paprika szag, ami már elő volt készítve a déli lecsóhoz... Mintha tegnap lett volna és mégis... mintha álmodtam volna....

Felhívtam uncsitesóm, rákérdeztem, tudja-e milyen nap van. Nem tudta. Mikor elmondtam neki, megbicsaklott a hangom. Ahogy beszéltünk, hallottam, hogy a két pici fia zajong a háttérben. A 3 hónapos sírt, a 3 éves pedig ordított, hogy Anya-Anya-Anya! Ő csak annyit mondott, hogy emlékszik, és fel a fejjel. Minden rendben. Ha haza megyek, babázhatok. :) Ezek a mi emlékeink. És ezek... olyan jók....

Öregszem? Öregszem.

Szerző: Verde Lunaria  2011.06.08. 18:43 1 komment

Címkék: én

A bejegyzés trackback címe:

https://magamkozt.blog.hu/api/trackback/id/tr32968524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ancsyhh 2011.06.10. 23:00:40

Azért talán még annyira nem. :)