Az új munkahely egyik nagy előnye, hogy nem kell hajnalban kelnem. És mivel csak 20 percre van, és fél 10-re járok... Van egy kis egyedül, magányban töltött csendes időm. Ami jó. Ami jó, mert törődhetek a lelkemmel. Nem kell senkinek semmiféle kérdésére válaszolnom, írhatom a blogom, vezetgethetem a feljegyzéseim a havi költéseimről, olvashatom ami nekem tetszik, hallgathatom azt a zenét, amit szeretek. Olyan... nyugis. Most jó. Jó, mert nem kell megfelelnem APK-nak. Mert minden más esetben meg kell felelnem neki. Az elvárásainak. Annyira működő képtelen ez az egész... és annyira nem is érti. Csak kérdezgeti, hogy mi a baj, miért fordulok magamba, miért nem beszélgetek vele (téma ugyan az anyja, a munkája és a doktoria lenne...), és hogy mondjam, meséljek.... De nem akarok. Nem akarok vele beszélgetni. Mert nem ért meg. Nincs is közös témánk...

A heti egyik "beszélgetésünk", amikor kitört belőlem az "igazi én"em, nagyon érdekesre sikeredett. Mondtam neki, hogy szeretném látni Olaszországot. Megtehetnénk, keresünk annyit, hogy bőven megtehetnénk. Erre azt mondta, hogy nem, először lakás kell, meg gyerek. És majd akkor, ha oda jutunk. Visszakérdeztem, hogy a nyugdíjas éveinkre gondol? Azt mondta, hogy miért ne? Olaszország akkor is ott lesz. És erre kifejtettem, hogy ez az egy életünk van, és nem lenne "BŰN" elmenni, egyszer. A válasz, hogy nem a mának kell élni. És mit gondolok. Én meg rávágtam, hogy ez az egy vacak életünk van, nem tudni meddig tart, ha megtehetjük, miért nem tesszük? Ha meg lehetne tenni, miért ne? Miért kell valami képzelt felsőbbrendű cél érdekében alárendelni mindent? Én kétségbe esett voltam, ő pedig próbálta poénra venni a dolgot, hogy majd a következő életünkben másként csináljuk, most így csináljuk (semmi ilyesfélében nem hisz). Mire kiakadtam, hogy szerintem, ha az életek sora arra van, hogy hibákat javítsunk, akkor ez is arra van, és ha tényleg javítani kéne, akkor tudnám, hogy mi az a hiba amit javítanom kellene, de legalábbis érezném. És mivel két opció áll fenn jelenleg, az egyik az, hogy nem tudom, hogy mi a hiba amit javítanom kell, ebből kifolyólag ez az egyetlen élet, és e szerint kell élni, a másik, hogy érzem, hogy mennem kellene, hogy látnom kellene a világot, hogy ez, ami most van az nekem nem jó, mert egy oldalról túl kevés, más szemszögből meg túl sok, tehát érzek, és ha érzem, hogy ez a hiba akkor talán javítani kellene. Ezek alapján egyik megoldás sem áll összhangban az övével.... És folytattam volna, mert folytattam volna, de leintett, hogy ilyenen normális ember nem gondolkodik. Mi ez az agyament filozofálgatás. Állítsam le magam. Hova gondolok. Itt van és most. És fejezzem be ezt a hülyeséget. Mert jó így, ahogy élünk....

Most komolyan... jó így ahogy élünk???

 

 

Szerző: Verde Lunaria  2011.07.01. 08:59 Szólj hozzá!

Címkék: én

A bejegyzés trackback címe:

https://magamkozt.blog.hu/api/trackback/id/tr763029252

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.