Arra jutottam, hogy ha beldöglöm is túlélem valahogy a mostot. Ésszel, szívvel, józan döntéssel, a fájdalom teljes átélésével, a változás izgalmával, az elengedés kényszerével, bocsánatkérés gyötrelmével, erővel, megértéssel, és a már meghozott biztos döntés tudatával.

Gondolkodtam. Igazából 2 régen eldöntött döntést kellene, közölnöm, meglépnem, végig vinnem, és akkor azonnal egyenesbe kerülnék. A részecskék lassan összeállnának egésszé, és kinyilna egy olyan világ.... ami mélyen bennem él, és ami az igazi otthonom, csak én zárom el magam elől. Egy világ ahol minden igazi és valós lenne, minden VALÓS lenne....

Ennek a bejegyzésnek semmi értelme... csak magamat győzködöm... De minek, hiszen minden előre eltervezett lépésről tudom, hogy jó, sőt, tökéletes. Csak... néha... mintha ólomból lennék. És minden mozzanat nyomasztóan súlyos... Pedig megvan bennem az erő. De az együttérzés is még túl erős bennem... Nagyon nagyon erős... Nem jó ez így... Miért érzek bűntudatot? Miért bénít meg egy olyan ember iránti felelősség, akiről tudom, hogy nem hogy gyereket nem akarok neki szülni, de még csak az elkövetkezendő egy évet sem vele akarom tölteni. Példának okáért.... ma külön mentük ki Kelenföldre, én értem ki előbb. Figyeltem a vágányok között, ahogy APK közeledik. Néztem a járását, a termetét, néztem benne A FÉRFI-t. És semmi... akár egy vad idegen is jöhetett volna velem szemben. Nem éreztem semmit. Még csak a fizikumához sem vonzódtam. Csak az együtt töltött elmúlt évek küzdelmeit és fájdalmát láttam közeledni, a közös harcokat, amik nem hoztak közel egymáshoz. Legalábbis engem eltávolított. Én nem vagyok képes úgy szeretni APK-t, ahogy megérdemli. És ő sem szeret engem úgy, ahogy én szeretném, hogy szeressen. Csak lopjuk egymás idejét. De kettőnk közül mindig én voltam az, aki érzelmi téren mindig felnőttebb volt. Csernus könyve igaz ránk is. Támaszkodunk egymásra, de annyira, hogy lépni se tudunk... APK-nak anyapótlék kell, az lennék én, vagyis a darabom azon része, amelyik felvállalja azt a teljes szerepet, ami ezzel jár. Nyilván mostanság nem vettem nagyon elő ezt a szerepet, mert élveztem egy másikat. Egy olyat, ami rólam, csakis rólam szól. Aki bulizik, sörözik, flörtöl, dolgozik, csavarog, vásárol, jókat vacsorázik, fecseg és okoskodik. Valaki, aki talán a legtöbb részemben benne rejlik. Valaki, aki a részeket egésszé kovácsolja....

Visszás ez... nem akarok panaszkodni... de annyira, annyira kibeszélném magamból ezeketet. Azokat. Őket. SZSZ-t, APK-t, Csoki-t, Laposnézést.... Mindenkit...

DE! Legyek kicsit pozitivabb! Élvezem az új munkahelyem :) Teccccik (4C-vel). Mert fejezzünk be minden sötét gondolatot legalább a remény halovány lángjával. És legyen a holnap egy új nap....

Szerző: Verde Lunaria  2011.07.16. 00:03 1 komment

Címkék: én

A bejegyzés trackback címe:

https://magamkozt.blog.hu/api/trackback/id/tr273071314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sangel 2011.07.19. 12:03:18

A probléma ott rejtőzik, hogy lusták vagyunk felvállalni a felelősséget és az esetleges károkat, mint magunk részéről, mint a másik részére. És ezt addig vagyunk képesek húzni, míg a partner meg nem unja annyira, hogy képes legyen elválni. De kérdezem... Nem lenne egyszerűbb egyszer nekünk "nemet" mondani? és csak magunk újrakezdeni? Mért félünk a vége szótól?... Pedig ha vége, utána mindig és kivétel nélkül mindig jön vagy egy jobb, vagy újfajta....