Míg máskor mulatok a saját nyomoromon, most döbbentem figyelem, hogy a lelkem ismét átvette az irányítást a testem felett.

Van "ez a hely". Valahol a szegycsont (így irják egyáltalán?) és a tüdő között. Ott a legdurvább a kongó nyomás. Ez a valami, ami magába akar szippantani mindent, kiöklendezni az összes keserűséget, szabadjára engedni a könnytengert, és gátat szabni minden kitörésnek. "Ez a hely" magára von minden figyelmet, mintha valami fura fekete lyuk lenne, magával ránt és egyszerre taszít mindent. Émelyít a jelenléte, de... mégis.. mintha most élnék, hosszú idő óta először. Bár minden kilátástalan.

Nem tudom mi hogy lesz, erre a "hely" szédelgőssé tesz. Érzem, hogy most már éhes vagyok, erre a "hely" hányingerrel reagál, ülök, próbálok dolgozni, rá se bírok nézni a kajámra, erre a "hely" magamba tömné a fiókom teljes csokoládé tartalmát. Levegőt vennék, de a "hely" azt kívánja fulladjak meg. Kimenekülnék az utcára, de a "hely" az iróasztalhoz köt. 

Sírnék, tombolnék, vinnyogva röhögnék, menekülve futnék, maradnék, hogy a felelősséget vállaljam, s végre letudjam... erre a "hely"... erre a "hely", megjelöli, hogy ott kellene lennie a lelkemnek, ott, ahol most fáj, ott, ahonnan most minden kiindul, ott, ahol most tátong az űr, és fogalmam sincs, hogy hogy fogok ebből kikecmeregni, tovább lépni, hogy mit kellene tennem, hogy a "hely", megint csak egy rész legyen a testemen. Ne pedig "A HELY"....

Szerző: Verde Lunaria  2011.07.26. 12:48 Szólj hozzá!

Címkék: én irodalom

A bejegyzés trackback címe:

https://magamkozt.blog.hu/api/trackback/id/tr363100504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.