... hogy te vagy az ok, amiért felmondtak. Ha a kirúgott kolleganő szerint TE vagy az egész okozója... Pedig, dehogy...

Ő most egy másik kollegina, akitől a mai nap folyamán vált meg a cég az átstrukúrálás végett. (nevezzük Őt "EltartóAnyunak") Szóval EltartóAnyu 50+, az én beosztottam volt, és valóban volt "némi" kivetni való a munkájában. Hogy is mondjam... Talán az jó hasonlat, hogy olyan szakmai dolgokat nem tudott, mintha egy matek szakos egyetemista nem tudná mennyi 2+2. Sok volt vele a gondom. Onnan kezdve, hogy este fél kilenckor azt mondtam neki, hogy jó, már látom fáradt, menjünk haza, kitolom a határidőt, de holnap reggel találkozzunk 8kor az irodában, és folytassuk a mai melót. Én már beértem fél nyolcra, és csak vártam és vártam és vártam rá, és hiába hívtam nem vette fel a telefont, majd DÉLBEN közölte, hogy ja, hát ő az eggyel felettem lévő főnökkel egy héttel ezelőtt megbeszélte, hogy aznap délelőtt nem kell bemennie, ha semmi sürgős nincs... Meg persze a nüansznyi mililós nagyságrendű figyelmetlenségből elkövetett hibák halmaza a könyvelésben, az áfa bevallásban.... És szóltam neki nem egyszer, nem kétszer, hogy ez így nem lesz jó. Valamit kezdjünk már a helyzettel. "EltartóAnyu" nem vett komolyan, mert annyi idős vagyok, mint a fia, aki nem dolgozik, mert még fiatal (27 múltam....), meg a mai helyzetben nem könnyű állást találni, meg szegény, ha eccer informatikus akar lenni, nem megy el a mekibe.... Szóval a lényeg, hogy EltartóAnyunak van két léhűttő kitartott fia. És most, így hogy őt elbocsájtják nincs jövedelem forrás...

Szar helyzet. Baromi szar. Bele se merek gondolni, mihez fog kezdeni. De az, hogy a cég megválik tőle, nem az én döntésem volt, még csak "bemószerolnom" sem kellett, hiszen akik vele dolgoztak, egyáltalán nem voltak vele elégedettek. Sok volt a hiba, és az az "énmindenttudokmertörgevagyok" stílusa volt.

És én nem rúgtam volna ki, de tény, hogy "lefokoztam" volna. Főkönyvelőből csináltam volna belőle egy egyszerű adatrögzítőt, de megtartottam volna. Emberségből. Meg mert emberileg annyira nagy bajok nem voltak vele. Azon kívül, hogy nem vett komolyan. Persze ez most nem intő jel a világnak, hogy rettegjetek, vegyetek komolyan, mert ha nem tetszetek ki lesztek rúgva. Mert ebbe nem volt beleszólásom.

Miután felmondtak neki, bejött hozzám, előtte persze jól bemocskolt minden más kollega előtt, és közölte, hogy döntsem el, hogy mit akarok tőle a következő napokban, és azért gondolkodjak el... itt lenyelte a mondat végét, és komolyan tartottam tőle, hogy ha ketten vagyunk az irodában kapok egy pofont, és közli velem, hogy "Te idióta fruska, hogy jösz te mindehhez..."

Annyira gyorsan zajlott a jelenet, hogy igazából nem tudtam mit reagálni neki. Mire kimentem volna, hogy beszéljek vele (fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki) addigra szerencsére hazament. Nyilván holnap szembe kell néznem vele, fel kell vennem a póker arcot, és végig kell meccselnem ezt a mocskos játékot.

Minden kavarog bennem, a józanész, az emberség, a szakember, a jótétlelkem... Megvisel... Szívem szerint jól leinnám magam. És tudom, hogy ez most annyira rossz, annyira szar, de így kellett lennie. Mert bár sajnálom a megélhetése miatt, és hogy szegény mihez fog kezdeni a jövőben, de nem vállalhatom a felelősséget érte, ha egyáltalán nem bízom benne, nem vihetem a vásárra a bőröm, csak mert ő meg se közelíti az optimális szakembert. És mégis... Tudom, hogy ismét egy ember élet, egy család megélhetése került veszélybe, és a lelkem legmélyén azt mondanám, hogy bármit megtennék, hogy ez ne így legyen. De közbe szól a józan ész, hogy itt bizony mármindenki a maga bőrét viszi a vásárra, én is... Érte, nem tehetem kockára magam, hisz EltartóAnyu nekem senkim, csak egy púp volt a hátamon. Baromi kemény helyzet....

Itt a józan eszem, ami védelmez engem, mégis közben a lelkem darabokban, nem is tudom mit tennék, hogy ez most ne így legyen. Hogy minden változzon vissza most azonnal. És hogy EltartóAnyunak egy iciripicirit nagyobb szakmai tudása lenne... bárcsak...

Jajj de utálom ezt a kemény felnőtt világot, és de utálom, hogy ringbe szálltam... Ez is azon ritka pillanatok egyike, amikor átkozom a döntést, hogy Pestre jöttem, és nem maradtam kicsiny falumban gyereket szülni. Most már biztos lenne két gyerkőcöm... legalább...

Szerző: Verde Lunaria  2011.10.05. 16:42 Szólj hozzá!

Címkék: én

A bejegyzés trackback címe:

https://magamkozt.blog.hu/api/trackback/id/tr793280420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.