Az éjszaka igaz se volt.
Hiába érzem az illatát a hajamban, az érintését minden porcikámon, a lehelletének forróságát, az ajkát az ajkamon, a nyelvemen az ízét...
Hiábá érzem a térdem, hogy lenyúztam a biztonsági ülés kapcsában, hogy a combom enyhe érintésre is pokolian fáj, és tudom, hogy nem sokára a sötét szivárvány minden színében fog pompázni...
Hiába kapom azon magam, hogy csak úgy mosolygok, csak vigyorgok bele a semmibe...
Hiába van ez a feszítő "élet-érzés" a mellkasomba, amitől úgy gondolhatná az ember, hogy örökkön örökké és még tovább akar élni...
Hiába remeg mindenen sejtem, ha csak részleteket idézek is fel...
... mert az órák csak egy villanásnyi pillanatnak tűntek. Az, ahogy szavak nélkül is tökéletesen mennyei volt minden. Ahogy a félhomályban láttam az arcát. A keze melege is csak annyi volt, mintha néha néha egy villám cikázott volna keresztül rajtam. Ahogy az imádni való bénaságával a tenyerén hordott, és az álmaim megvalósításán törte magát....
... és az egész pillanat... annyira rövid volt, hogy nem volt időm neki adni semmit... Nem tudtam adni neki semmit... üres kézzel engedtem el, mikor ő az elkövetkező kétezer évre feltöltött.
Nem lehetett igaz... nem lehet valami ennyire tökéletes...
