Hisztek a sorsban? Vagy a sorsszerűségben? Hogy vannak silány kis életünknek olyan pillanatai, amelyek adott másodpercben jelentéktelennek tűnnek, később mégis események teljes sorozatát indítják el? Hogy egy jelentéktelennek tűnő döntés oly annyira befolyásolja a későbbi rövid, vagy hosszú távú életünket, hogy azt sosem képzeltük volna? Nekem most volt egy ilyen pillanatom...
Hétfő reggel szokásos küzdelmem vívtam a Törökvészi úton munkába menet felfelé tekerve. Mire a tetejére érek (a Nagybányai úthoz), mindig rám tör a farkas éhség. Ezért már párszor megálltam a "jókenyérludwig" pékségnél reggeli kakaós csigáért, vagy egyéb nyalánkságért. Most is ezt terveztem. De oly annyira el voltam foglalva a saját kis gondolataimmal (pasik, meló, barátok, család, albérletek, jövő, jelen), hogy eltekertem a pékség mellett. Még nem jártam 20 méterre se, mikor észbe kaptam, hogy elfelejtettem megállni. Vacilláltam, mert ott mégis csak finomabb és olcsóbb a kakaós csiga, mint a hegytetőn lévő "aranyboltban". Végül nem fordultam vissza... EZ volt A DÖNTÉS.
Emiatt értem oda pontosan abban a pillanatban a sötétkék kisbusz mögé, amikor két 9-10 év körül gyerek a buszra rohanva elém/belém lépett. Emiatt elképzelhetetlenül nagyot estem, én is, meg a gyerekek is. Nem láthattam őket, tényleg nem. 
Takarta őket a busz. És rohantak. Ha autóval vagyok... akkor nekik végük, igaz nekem is, de ők abba bele is haltak volna, nekem meg ugye a fogház... vagy börtön, meg lelkiismeret... egy életen át. De bicajjal voltam, Így ők felpattantak, "bocsibocsi" kíséretében felpattantak, és már csak a 11es buszról nézték, ahogy a szembe jövő autós segítségével kaparom össze magam a cuccaim, és a bicajom az úttestről...
Bebicegtem a munkahelyre, a tropára ment bicajom leraktam a garázsba, azóta ott pihen. Szervizbe kell vinni, mert tropára ment. Első-hátsó kerék csere, a többibe meg még bele se mertem gondolni. A nap végére annyira bedagadt a könyököm, amire ráestem, hogy meló után elvonszoltam magam a sebészetre.
A sebészeten hosszas várakozás után bekerültem a dr. B-hez, aki elküldött RGre, miután nagy bumszli sebtapaszt tett a térdemre, ami alól csurgott le a lábszáramon az a sárga fertőtlenítő trutyi, a jobb csuklóm fáslizva, bal kézfejem átkötve, és persze a jobb lábamra bicegve a tetanusz injekciótól... Úgy néztem ki, így vén fejjel, mint valami vásott rossz kölök. A baj, hogy nem lett lefényképezve... Ezt azért sajnálom.
RG után kaptam egy csuda szép gipszet válltól csuklóig. Mivel még sosenem volt ilyenem, alkudozni kezdtem, hogy ha csak a könyököm tört el, akkor minek már ekkora, ilyen 40 fokba nem lehetne kisebb, rövidebb, aranyosabb? Erre át akart küldeni a Szent Imrébe, hogy menjek oda, és álljak ott elő a kérésemmel. Erre felderült az arcom, hogy ott adnak rövidebbet? Mert akkor nyilván megyek :D Mire közölte dr. B, hogy NEM, majd ott elmagyarázzák, hogy a törött könyököt így kell rögzíteni. Nyilván elkámpicsorodtam, de megláttam magam a tükörben kötözött kézzel, bicegve, összevissza ragasztgatva és annyira vigyoroghatnékom támadt, hogy mikor kiléptem az ajtón, és láttam az elképedt arcokat a rendelőben kuncogni kezdtem. Hangosan. Aztán persze haza érve az aktuális párkapcsolatom (APK)totál kiakadt... Jól lecseszett és csak a bicajom érdekelte... Nyilván az volt a lényeg....
De lényeg, hogy eltört a karom. Emiatt APK-t sikerült hétvégén hazapaterolnom, és egy akkora frenetikusan jó és kiváló és nagyszerű hétvégém és hetem volt, van, hogy csak na... Többek között ma már sikeresen a 3. napot lógom el meló helyről igazoltan. Koncerteken voltam, találtam egy új barátot, szív szerelmemmel töltöttem egy romantikus éccakát, egy délutánt, egy ebédet, egy fél napot, az egyik kedves barátommal borozgattam és kocsmatúráztam. És mindezt azért, mert eltört a karom. Ez mondhatni... zseniális :D
Pedig csak elfelejtettem megállni kakaós csigát venni.... :D
