Tegnap APK átturta a cuccaim, és megtalálta a "kvázi naplóm"... Ami mindent tartalmazott...

Mindent bevallottam... évekre visszamenőleg. Pedig az egyetlen dolog amit akartam, az az, hogy neki ne fájjon.... Mármint... volt olyan, hogy akartam, hogy fájjon neki, hogy legalább annyira fájjon, mint amennyire nekem fájt...

Azt mondta csalódott bennem.... hogy nagyot csalódott, de szeret és megbocsát... Nem tudom, hogy akarom-e hogy megbocsásson... nem tudom, hogy akarom-e ezt az egészet egyáltalán. Mondtam neki, hogy én megkönnyebültem. Mert ez... és tudom, hogy rossz...

Mégis... nem voltam teljesen őszinte... nem rohantam el sikítva, nem visítottam, hogy hagyjatok, had éljek, hogy nem érdekel már az egész, hogy túl sok volt a keserű pirula... hogy annyira összetört, hogy azt nem lehet már összeragasztani, hogy tudom, hogy szeret, de ez nem megy... hogy itt a vége, hogy ez ennyi volt, és nekem is fáj, mert sose fogom nem szeretni, de ez ennyi. Nem akarok vele élni.

Azt mondta, hogy ez olyan, mint egy rossz, amerikai film, és hogy rám vall a dráma... és hogy kurva vagyok, mert megcsaltam. De ő megbocsát. Tovább tud lépni ezen.

Hm... most valami olyan időszaknak kellene jönnie, hogy hordozzuk egymást a tenyerünkön.. de az én kezem-lábam ólomból van... A belsőm fura mód üres. Vizsgálgatom az érzéseim, de ez... olyan.... nem is tudom. Hol hálás vagyok, hogy végre kiderült, hol sirhatnékom van, és persze, tudom, én b.sztam el. ÉN voltam az aki nagyon nagyon elbszta. EZT a részt. Közben meg... eszembe jut a sok szenvedés...

Nem tudom... minmden annyira fájdalmas... én meg annyira... üres? vagyok. Nem tudom. Nem vagyok elveszve, mert azt nem. De nem tudom mégse.... Fura az egész. Bár ne fájna minden porcikám....