2001. szeptember 1.

Tökéletes este.... Bár a naptári ősz első napja, mégis, az utolsó nyári éjszaka volt. Egy szerelem kezdete, egy közös kaland első napja. Kétségek, megkötések, hazugságok, önzés és gyilkos ösztön nélküli csodás napnyugta, melyet egy másik, tiszta és reménnyel teli ragyogó időszak követett.

Csodálatos év volt. Az első beteljesült szerelmem káprázatos éve.

2002. szeptember 1.

Fájdalmas, kegyetlen szeptember 1-e. Szerelmesebb és odaadóbb voltam, mint amit valah el tudtam képzelni... és mégis. A hétköznapjaink útjai elváltak... Szakadék, Műszaki Egyetem a neved. Ettől még szeretett. Szerettem. Mindennél jobban. A hétvégék, amit együtt lehettünk, mesébe illettek, semmit nem vártam úgy, mint azt, hogy jöjjön, jöjjön végre haza, haza hozzám.

Nehéz, de szép év volt. Megtanultam, milyen az, amikor Valaki/valami az enyém, de mégsem. Innentől tudom, hogy milyen az igazi hiány.

2003. szeptember 1.

Düh. Düh és elszántság. Nem vettek fel oda főiskolára, ahová szerettem volna. Ezért maradtam. Még egy évet, beleadva mindent, de mindent, hogy felvegyenek, magamért és Érte. Hogy mellette legyek, hogy szerethessem minden nap. Mert annyira távol került tőlem, és én még mindíg annyira szerettem.

Kitartást, küzdést, nyakas makacsságot tanultam. A fáradtság mindent elsöprő erejét is megtapasztaltam.

2004. szeptember 1.

Boldogság, öröm, izgalom. Felvettek. Irány Nekem is Budapest. Végre, Vele lehetek! Neki lehetek. Hittem, hogy elkezdhetjük a mi kis csodás közös életünk. Ugyan külön-külön a koleszok végett, de mégis. És persze a tudat, hogy a lehetetlennek képzelt dolgokat is sok áldozattal, de meg lehet csinálni. Aztán az első csalódás Benne. Kezdtem megismerni saját Magam. Kicsit közelebb kerültem ahhoz, ami valójában vagyok. Laposnézés.

Megtanultam, hogy Ő sem tökéletes. Láttam az egyoldalúságát. Láttam a saját erőm. Megtapasztaltam a család hiányát.

2005. szeptember 1.

Egy szülőkkel töltött közös nyár oldotta a köztünk lévő feszültséget. Minden kicsit olyan volt, mint régen. Aztán... Aztán ez a szeptember 1. is egy újabb költözést hozott. Vártam. Nagyon. A koleszt. A kolisokat. Az igazi énem, az igazi életem. Amivel Ő nem tudott mit kezdeni. Rengeteg féltékenység és zsarolás következett. Értetlenség, és bár szerettem, rá kellett jönnöm, nem én vagyok az, akit keres. Megismeretem magam. De túlságosan szerettem. Látnom kellett, hogy van, aki tud engem tényleg önzetlenül is szeretni. SZSZ...

Megtanultam a féltékenység mindent elsöprő erejét. A lelki terror eddig ismeretlen kínzó eszközeit.  Az önállóságot. A társas magányt.

2006. szeptember 1.

Félig együtt, félig külön töltött nyár. Akkor volt jó, mikor nem volt mellettem. Szabadultam volna... Ekkor mondta, ekkor ígérte először, hogy higgyem el, minden más lesz, minden szebb lesz, minden jobb lesz. Ő tényleg szeret. Szakítottunk, együtt voltunk, előfordult, hogy mindezt 1 óra leforgása alatt, de kinyúlt akár egy hónapra is ez a játszadozás. Csoki. Imádtam.

Felnőttem. Függetlenednem kellet szüleimtől. A seveledsenélküled hercehurca minden egyes nyomorult és átkozott rejtett zugát bejártam.

2007. szeptember 1.

Hittem. Ezért összeköltöztem vele. Átkoztam magam. Gyűlöltem, ami volt és ami következett. Elvesztettem minden barátot. Miatta. És magam miatt. Mert gyenge voltam Neki kimondani a végszót...

Megtanultam, hogy mi a depresszió. Azt, hogyha benne vagy, tagadod. Ellöksz minden segítő kezet. A legkedvesebb hely számodra a sötét, befüggönyözött szoba. A síri csend, a magány.

2008. szeptember 1.

Vele maradtam. az év elej volt igazán és iszonyatosan nehéz. Mégsem ment. "Elakarok menni, nem akarok menni, vele akarok maradni, látni sem akarom. Talán, mégis, hisz szeret. Egy utolsó esély..."

Megtanultam az önámítást.

2009. szeptember 1.

Megígérte.... tényleg megígérte, hogy most már aztán végleg jóra fordul minden...

Nem tanultam semmit.

2010. szeptember 1.

Semmi változás...

Megtanultam. Megtanultam, hogy nagyobb bennem az empátia, mint gondoltam. Hogy a bajban nem hagyom ott, de a távolságot megtartom. Megkeményedett a szívem és a lelkem. Tudom, hogy kell érinthetetlennek, magányos harcosnak, és erősnek lenni.

2011. szeptember 1.

Ez lenne a 10. Van egy albérletem. Tőle külön. Az első saját, önálló kis lakásom. Mégis. Együtt sem vagyunk, de külön sem.

Én már sok mindet tudok. Most ő tanult. Megtanulta, hogy erősebb vagyok, mint hitte, hogy fontos mutatni, ha valakit szeretünk. Megtapasztalta a rettegést, a depressziót, a dühöt, a saját hibáit. Elkezdte végre megismerni magát.