...mert mindíg volt mit várni. Várni a suli kezdést, várni az őszi szünetet, a karácsonyt, a névnapot a szülinapot, a suli végét, a vizsgák végét, a felvételit, a nyarat, a következő sulit, a hétvégi bulit, a gyerek kor végét, mert akkor majd minden más lesz, és majd megmutatjuk, hogy mi tudjuk a tutit.
Most, itt van, vége a sulinak, mert a kötelező köröket már letudtam, ha akarok, és meg tudom teremteni a keretet, akkor persze, tanulhatok tovább. Az már más kérdés, hogy mit. Mert szívesen tanulnék írni. Úgy rendesen, hogy profi legyek. Hogy tényleg jó legyen engem, a gondolataim olvasni, mert azokat pontosan úgy tudnám visszaadni, ahogy azt én is gondolom. Vagy nagy kedvem lenne valamiféle pszihológiát tanulni, hogymegértsem magamat és a környezetem.
Szünet... Amit most szabinak hívnak. 9,5 hónapja nem voltam szabin. Iszonyat idő. És mégis.... Nem várom. Nem akarom. Mert szabi alatt is intézni kell a hivatalos dolgokat, az por alól ki nem látszó és felismerhetetlenségig szürkült tárgyaimat ki kell suvickolnom, minden apró-cseprő dolog, ami feltorlódott, muszáj és nem melóhoz kapcsolódó. Ez a szabi, már nem szünet. Hisz 21 nap egész évre. Ha egyben venném ki, akkor talán, nagyon erősen talán a végére ki tudnék kapcsolni, nem stresszelnék, és félbe hagyott dolgom sem lenne a végére.
Ünnepek. Egyetlen szó jut eszembe: NYŰG! Összeszervezni, hogy mikor megyek/megyünk haza, hogy mindenki otthon legyen, hogy az ajándékoknak "rangja" legyen, mert hát aki "Pesten él", annak még a mércét is meg kell ütnie, mert nem állíthat be olyasmivel, ami bárhol kapható kicsiny környékünkön. És persze mindig sértődés a vége, hogy itt vagy ott nem voltam eleget, vagy ahol voltam, és ahová eljutottam, ott már annyira ingerlékeny voltam a fáradtságtól, hogy képtelen voltam a jobbik formámat mutatva viselkedni.
Hétvégi bulik... Na ilyen nincs, mert APK miatt nem lehet, mert az gyerekes, meg fárasztó, meg mert tömeg van, meg különben is. De öröm az ürömben, hogy hétköznap viszont random egyre több volt, s talán van is. (erről jut eszembe, Csoki eltünt a héten)
Vég. Ez egy jó kérdés. Most minek is kell a végét várnom? Ez a mostani, egy időszak lenne, mint az iskolás kor? Mi ennek a neve? Mert jelentős változás ugye majd csak akkor áll be az életembe, ha gyerekem lesz. Addig igazából szinte minden egyes nap egyforma. Aztán ma volt egy rádöbbenésem, ami nem esett jól. Meg persze, eddig is tudtam, de attól még szar érzés volt. A nagy felfedezés, amit tettem, az csak annyi, hogy egyedül vagyok, hogy minden felelősség az enyém, hogy nem mondhatom azt pl., hogy "anyuuuu, lefáradtam, ma nem megyek dolgozni, csinálsz nekem vacsit? ugye ha ezt elszúrom akkor is szeretsz, ugye?" Mert Anyu gondoskodott rólam, vele lehetett egy csomó mindent megbeszléni, sokszor a döntést áthárítani, vagy hagyni, hogy azt tegyen velem, amit akar. Milyen kényelmes is volt ez a mostani állapottal szemben. Mert most az van, hogy az anyuuu szó kicserélődik "ÉN"re. És ezzel "ÉN"nel néha nehezebb az elszámolás, mint anyuval, mert "ÉN" sokszor kegyetlen, és a jelek szerint megközelítőleg se szeret annyira, mint anyu. De nem is anyuról van itt szó, hanem "ÉN"ről. Hogy TÉNYLEG minden az én bajom, mindent nekem kell csinálni, és csak az "ÉN" böröm viszem vásárra, még ezzel a bloggal is. Mindennel. Súlyos teher, nagyon súlyos.... (tuuuuuudom, mindenkinek pont ekkora, aki nem akar mások terhére lenni, sőt szeretne segíteni másokon, vagy csak szimplán önálló valami oknál fogva)
Összefoglalva: Jelenleg nincs mit várnom, ezért nem is jó felnőttnek lenni. Vagyis nem. Tévedek, dehogy nincs mit várnom. Pontosan tudom mire várok. Vagyis inkább kire. Valakire, legyen az férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, valakire, akivel megoszthatom a terhem, aki önként vállalja és akinek a terhét én is önként vállalom.
