Avagy szürke hétköznapok. Nem vagyok szerencsés mostanság, igaz, lesz.rt egy galamb, és ettől valamiféle mennybementelre számítok, de azért el kell ismernem, hogy még eme csodás tevékenységhez is idő kellene.

Idő, ami most nincs. Két fő projket fut egymás mellett, az egyik a melóm, ahol új főnök került a nyakamba, a másik meg csokipoci elleni kőkemény küzdelem. Csokipoci heti 4 óra edzést jelent tisztán, amibe nincs benne az odamenni, átöltözni, szenvedni, zuhanyozni, eljönni procedura. A meló? Az olyan 10-11 órát rabol el legalább. Hétvégén is. Este is, mindig.

Iszonyatosan sok a stressz most, és mivel képtelen vagyok napi pár óránál többet aludni, egyre jobban fáradok is.

Annyi minden írhatnékom van. És nem csak a közlési vágyam miatt, hanem magam miatt, hogy legyen nyoma a gondolataimnak, hogy később visszaolvasva tudjam vizsgálni az egészet. De ez most nem megy. És emiatt képtelen vagyok egyről a kettőre lépni...

Hát honnan tudnám, hogy pontosan mit érzek, és mit is akarok, és hogy gondolom, amikor nincs időm magamba nézni?!

Az idő rohan, a helyzet változatlan, ha nem lesz egyre rosszabb...

Időt kellene szánnom magamra és a belső hangomra, hogy mit ordít, mert most nem hallom. Bízom benne, hogy csak a túl sok külső zaj miatt, és nem azért, mert meghalt...