Nem elképzelhetetlen, hogy ténylegesen szar vagyok a munkámban. Nem elképzelhetetlen, hogy EZ volt a csúcs. Nem elképzelhetetlen, hogy innen már csak lefelé visz az utam. Minden megtörténhet.

Mert most a felszín nyugodtnak tűnik, de millió örvény kavarog a mélyben és nem tudom, mikor kap el egy és ránt magával.

Nem vagyok jó a munkámban. Legalábbis nem tudok szellemi munkát végezni több, mint napi 8-9 órában eredményesen. Lehet, hogy a lustaságom miatt van ez, de nekem tényleg muszáj pihennem. Legalábbis muszáj lenne…

De az is elképzelhető, hogy ez az egész nem nekem való, és azért csinálom szarul. Nem tudom. Lehet pusztán szar vagyok. Mert figyelmetlen vagyok, mert kapkodok, mert lassan minden reggel elsírom magam mikor bejövök. Mert lehet, hogy nem is igazságtalan a rendszer, csak én látom annak. Lehet,hogy csak én veszem túlzottan magamra. Lehet.

Lehet tényleg nem kéne a lelkemre venni….

Nem tudom. Ahogy nem tudok angolul sem, így kizárt, hogy el tudjak helyezkedni normálisan máshol. Viszont azt is látom, hogy ezek az időszakok lassan éves szinten periódikusan ismétlődnek nyamvadt életemben.

Keresem. Keresem az igazit, keresem a nekem valót, és valahogy nem találom. Én nem kétlem, hogy rengeteg múlik rajtam (pl. most is ahelyett, hogy melózok, itt picsogok a blogomban?!). Meglehet, én cseszem el, mert kezdet kezdetén annyira lelkes vagyok, hogy ezt a szintet később lehetetlen megtartanom.

Nem találom sem magam, sem az utam. Nem tudom mi értelme annak amit csinálok.

Nincs meg bennem a kedv, az akarat, a harcolni vágyás. Nincs értelme. Csak szenvedek és nézem, ahogy ez az egész elönt.

Lassan már nem is fogok küzdeni a felszínen maradásért, csak szép csendben hagyom magam, had temessen maga alá egy őrvény, had fulladjak meg, had vesszen ki belőlem az utolsó lélek darab is, had legyek egy üresen kongó báb a társadalmi elvárások színpadán…

És közbe-közbe felsikít bennem valaki, hogy nem. Karmol és éget, hogy nem tehetem ezt vele. De miért is ne tehetném? Hisz mennyivel könnyebb lenne lélek nélkül élni…