Úgy látszik, a 6-os nyert. Meg talán ehhez is van most "kedvem".

Na szóval... Paragrafus tudja talán a legjobban, hogy mennyire ki vagyok ábrándulva "A NAGY SZERELEM" és az "IGAZ ÉRZELMEK", a "ROMANTIKA" és egyéb rózsaszín maszlagokból, hiszen meglehetősen cinikusan nyilatkoztam neki eme témákról. Valahogy mindennel és mindekivel kapcsolatban hiányzott belőlem a "shrekmacskája mangaszemekkel".

Peeersze, hát peeeeeersze, hogy elő tudtam adni az ellenkezőjét, ha nagoyn akartam valamit, mert kellett, mert szükségét éreztem, de mindezt úgy, hogy nem volt mellette a kezem teli bilibe lógatása. Csak reálisan, kvázi hideg fejjel gondolkodva, semmibe semmit sem belemagyarázva. Puszta tényeket fekete fehéren nézve, száraz szükségleteket alapul véve. Tudom, ez undorító. De ha szép lassan elsötétül és szerte foszlik az álom, akkor marad a hideg betonkockán kuporgó valóság.... és különben is, egy éhező a penészes száraz kenyérnek is nagyon tud örülni.

Így lekönyörögtem KicsinyFalumba a négy napos hétvége egyik éjjelén SzSz-t. Nyilván, hogy használjam, mert kellett, mert akartam, mert szükségem volt rá, mindenhogy. Ez van. Akár mondhatnám, hogy elvonási tünteteim valaminek, nem annyira a személyének, hanem valami másnak szól ez, hiszen a személyéhez nem kötődhetek, mert hogy kötődhetnék... Nyilván jó játékszer vagyok. Nyilván semmi jövőnk nincs, csak és kizárólag jelenünk. Abból is nyilván csak néhány lopott perc, bőséges időkben néhány órácska.

Szóval értem jött, éjfélkor randevú a falu széli erdősávban, egy órás kocsikázás ásványvíz után, majd kihalt földút nem messze a Fertőtől, közben meg persze hecceltem, hogy jó is hogy egy órát kocsikáztunk, ha már a nagy otthoni szökésemkor nem tudtam magammal csempészni vizet, mert így legalább beszélgetünk. Kackackac...

Aztán persze működött a kémia, úgy ahogy kell. Minden tökéletesen megfelelően, mármár rutinból baromi jól ment. Összeszokottság, összehangoltság (részemről), minden ott és akkor a helyén ahol kell. Levegő fülled, idő megáll, csak két test, ami nem is két test, nem is én voltam, nem is valóság volt, tér megszűnt, értelem fennakadt...

"...Kicsim?..."

Ennyit mondott. Nem többet. Nem volt semmi más. Csak ennyi. A hangja. Ahogy mondta, a mozdulat, miközben mondta....

Nem, nem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem, hogy miért éreztem. Hogy maga ez a becézés, ahogy még soha senki nem becézett... vagy a birtok rag a végén... vagy a hangja, a törődés...

Csúszós nyákás szines izévé vált akkor és ott egy pillanatra minden...

És ha most erre gondolok, akkor a pulzus mérő órám jobban csipog, a fülem vörösen ég, és sanda kis félvigyor bujkál a szájam szögletében...

Tehát, én vagyok a rosszabb. De csak a körülmények miatt.

Most annyira nem fekete fehér betonkövön kuporgós a világ....

(tudom, hogy olvasod, csak nem tudom, Te mit gondolsz)