Mostanság nem nagyon van étvágyam. Eszek rendesen, persze, máshogy biztos nem bírnám ezt az egészet, de hát na...Mondjuk ilyeneket ettem, hogy negyed szelet párolt csirke mell sültkrumplival, meg szőlő, meg szilva, meg narancslé... meg guru...

Szóval semmi tudatosság, semmi értelmes.

Tegnap este nyugi volt otthon. APK játszott, én Jim szerint a világot néztem. Szóval nyugi volt. Fáradt. Én is fáradt vagyok. Nem öltük egymást.

Vacsorára sült kolbászt csináltam neki, én meg nem voltam éhes. Aztán elmosogattam, és bepakoltam a hűtőbe. A kezembe akadt a darab parizer, amit Anyu adott, hogy ha már nincs semmi bolt nyitva, éhen ne haljunk (nem szoktam ilyenek ellen titlakozni és vázolni a pesti tényállást, csak elteszem, mert tudom, hogy neki baromi jól esik, hogy azért még kicsit gondoskodhat rólam). Szóval parizer. Ráadásul én-kedvencem-párizsi.

A parizer zsömi paprikával nekem maga a nyár. Na nem azért, mert csak nyáron ettünk gyerekkoromban, hanem mert Nagyiméknál annyiszor volt az ott töltött számtalan szünidei nap alatt tizire vagy uzsira. Gyorsan megvan, gyorsan benyomható. Gyorsan, gyorsan, gyorsan, gyorsan mindent. Befalni, aztán rohanni tovább a tejútra árvalányhajat szedni, a bunkiba titkos terveket szőni, a patakpartra békát szedni, bicajozni, vizipisztolyozni, a hintaágyba fetrengeni és Romana-t olvasni, pasi-fogó sétákra indulni....

Amig ezen agyaltam, két nosztalgia szendvicset el is tüntettem.

Jó volt. Finom volt. Jól esett. Kellett, mint ahogy kellenek a vele együtt még bennem élő emlékek.