Esik az eső.

A levegő sötét.

És ha ez egy vassvirágfejőséva regény lenne, akkor hősnőm, tehát én, egy ilyen nagyon borongós napon egy nagyon komoly elhatározásra, vagy valamiféle koelhós felismerésre jutna.

De ez nem az ő regényük, hanem az én igaz történetem. Nem száll meg az ihlet, nem fogalmazódik meg a gondolat, nem lépek rá ma sem egy ismeretlen rögös útra.

Csak fújom az orrom, és közbe közbe tüsszentek egy nagyot. Átformálhatnám a gondolataim a hétvége és a tegnap történései miatt, de igazából nem teszem. Mert minek? Csoki azt szokta mondani, hogy egyetlen nagyon komoly baj van velem. Nem szeretem magam. Nem szeretem magam, ezért nem is vagyok semmilyen nehézségre képes magamért. Mert nem szeretem, és nem bízok magamban. 

Lehet abban valami, hogyha az ember valakiben sokat csalódik azt egy idő után se nem szereti, se nem bízik benne.

Hmm... milyen jó indítása lenne pedig ez egy "olyan" regénynek. A hősnő rádöbben, hogy szeretnie kell magát, és egy falatka bonbon majszolása közepette felszámolja a rajta folyton urrá levő rettegést, és belevág az igazi életébe a ténylegesen nagy kalandba. Utját szerelem és intrikák keresztezik míg rátalál az Igazira és küzdelmes élete elnyeri méltó jutalmát......