Ma igazán kutya hideg van. Végre. Elvégre decemberre azért már elvárható, hogy nulla körül legyen a hőmérséklet, és közbe-közbe essen egy kis hó. Mert ugye így az igazi. Ez a minimum. Ez az elvárt. Még az időjárással szemben is....

Valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy vasárnap reggelre besokaltam a sok elvárástól, és a mindenhonnan érkező nyomástól...

Elvárják, hogy empatikus legyek és meghallgassak mindenkit, és ne ítélkezzek. Ítélkezni nem szoktam, de azért az kiveri a biztosítékot, hogy MINDENKIVEL szemben empatikusank kell lennem. Nagyon nem akarok az lenni.

Elvárás, hogy jól keressek és eltartsam magam.

Elvárás, hogy zokszó nélkül 10 órában vonjam az igát. És minden nap minden percében kurva jól csináljam amit csinálok.

Elvárás, hogy amit választottam, szeressem. Nem gondolhatom meg magam, nincs viszakozás. Csinálni kell egy életen át.

Elvárás, hogy mindenre legyen megoldásom.

Elvárás, hogy látványosan ne omoljak össze.

Elvárás az optimizmus.

Elvárás a higgadtság.

Elvárás a vállalható kinézet.

Elvárás, elvárás, elvárás, elvárás....

Az az igazság, hogy igazából mindenki bekaphatja. Ha én 3 hétig egy farmerban, szőrös lábakkal, lerágott körmökkel zsíros kenyeret akarok zabálni, akkor azt akarok enni és úgy akarok élni, és senki ne merészelje feltenni a kérdést, hogy dehát mi a fene lett veled, hogy nézel ki, miért nem dolgozol. Mert... most nagyon ki akar bukni belőlem, hogy azért, mert csak magamra számíthatok. Csak magam vagyok magamnak. És basszus, még ezt se merem kimondani, hogy azért mert rám számítanak, de én nem számíthatok senkire, mert ezzel nem teljesítem az elvárásokat... mert kurvára ne nyafogjak.

És már most szarul érzem magam, hogy ezt leírom..... 

És csak a hülye elvárások miatt nem futok el.