Jó, beismerem. Rinyálok. Sokat. Rinyálok és közben toporgok. Olyan vagyok, mint SouthPark-ból Butters.... Kedvenc részem, amikor valami fantazisat játszanak, és kutyának öltöztetik, amit csak azért vállal, hogy a többiek ne cikizzék ki. Aztán Cartmen szembe dobja egy dobó csillaggal, és az egész rész után arról szól, hogy hogyan akarnak rajta segíteni, és a kis hülye nem azon parázik, hogy megvakul, hanem "jajj, jajj, mit fognak szólni anyáék, ha meglátnak kutyának öltözve dobócsillaggal a szememben" Kábé ezt csinálom én is.

 Butters-sel ellentétben viszont nekem van egy Paragrafusom, aki ha kicsit is depresszívebb bejegyzést írok, már küldi is az sms-t, hogy nem vagyok ám egyedül. Sőt! Egész jó kis terveket szövögetünk a "hogyan meneküljünk" innen elméletnek megfelelően. És szerencsére vele tudok nevetni a nyomorunkon. Asszem, amíg ez így marad, addig még nem hallt meg a remény.

Aztán van Csoki. Csoki, aki múltkor kissé berágott, mert rákérdeztem, hogy a nekem szánt eljegyzési gyűrűt adta-e oda CsokiCsajnak, és hát a válasza bizony igenlő volt. De tény, hogy az elmúlt egy hétben kezét lábát törte, hogy a barátságunkon ily módon keletkezett repedéseket befoltozza.

És persze, persze SzSz. Ha most a szeretői iszonytól eltekintünk, azért sokat tesz hozzá, hogy ne merüljek el az önsajnálat mélységes mély és undorító mocsarában. Néha már már aggódik értem. Mondjuk jobb lenne, ha nem kéne aggódnia, csak velem örülnie.

Valamint nem feledkezem meg Rólatok sem, mert itt is mindíg kapok egy két vigasztaló szót. Humorral fűszerezett kő kemény kritikát, ami kell. Ami muszáj, mert azért csak csak hozzátesznek a szemléletemhez, fejlődésemhez (és leépülésemhez :D )

Szóval a sok szar mellettem, ami dézsából ömlik rám, azért akad néhány jó dolog is...