Számolgattam, hogy a lovagkorban bizonyosan nagymama lennék már. Mert ugye akkor az volt, hogy a szülők a 13 éves gyereküknek kijelölték azt a személyt, akivel szerződést azaz házasságot kell kötni.

Nem bonyolították túl, a lényeg, hogy kedvező feltételekkel mindkét fél (azaz család) bizonyos előnyökhöz jusson.

Namármost, én így, a nagymama korom elején érek fel ésszel, szívvel meg mindennel odáig, hogy kurvanehezen körvonalazódik az ideális/optimális társ. A saját részemre.

Hmm... értitek az összefüggést? Nem? A szavak ki akarnak buggyanni belőlem, de nehéz megfogalmazni.

A nagyi tudja mi a jó a gyereknek, mert a nyakába kapott már hideget meg meleget. Ismeri a szempontokat és választ. A gyerek, meg ha rosszul választottak neki, akkor se övé a felelősség.

Oké, oké. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy millió sebből vérzik ez az egész, és saját magamnak sem kell aláásnom az elméletem, mert elég ha csak én magam ráfújok, és összedől mint egy kártyavár. Én csak azt mondom volt benne ráció.