Zöldség kell. Paprika. Nem, az még ilyenkor nem az igazi. Hmm... újhagyma zsíros kenyérrel. Istenem, mennyire szerettem az újhagymát amit Nagypapám hozott... Kell valami, valami szines, valami friss, valami harsogó. Talán a zöldségesnél lesz valami.

Csizma... hogy mennyire jó volt télen belebújni. Ahogy védett hóban és hidegben. És kényelmes volt. És szeretem, de csizma. Elég, nem bírom, nem akarom nem tudom felvenni. Hány fok van? Jaaa, hogy több mint 10 fok van? Ha fizetnek érte se fogom felvenni. Annyira a kezemre áll a vászon cipőm... Na de ha 10 fok van... Óóóó az már nem télikabátos idő. Valahova elrejtettem a bőrkabim, naná hogy a sok téli cucc alján van, de azért megvan.

Langyos a levegő. LANGYOS! És a szokásos délelőtti forgalom sem képes elnyomni a madarak csiporgását. Valami megmozdul bennem. Olyan, mintha minden porcikám magához akarná ölelni azt a kósza napsugarat.

Szabadság. Tavasz! Korai örömködés, törékeny illúzió, mit se számít. Élvezem. Élvezem, hogy a levegő cirógat és nem harap, hogy a még gyenge napsugár könnyed csókot lehell az épületekre, játékos szellővé szelidült zord szél ébresztgeti a fákat.

Szaladni volna kedvem. Futni amig össze nem esek. Boldogan kacagva hemperegni a zöld fűben, tüsszögni a napfénytől, és csak úgy lenni.

Mondom, törékeny illúzió. Még csak február van....