Ma annyira hülye picsa voltam, hogy az még magamnak is sok, és már a saját viselkedésem bosszantott. Szerencsére Valaki észhez térített, megráztam magam, és vissza a való világba, világomba.
Mert hogy velem az van, hogy pénteken megszűnik a fene nagy jólétem, és ismét az adófizetők táborát gyarapítom. Végre. Mert rám fér. De ettől még, felejthetetlen időszak volt, baromi sok tanulsággal. De soha, soha soha többet nem akarom megtapasztalni ezt a katyvaszt, és iszonyatosan együttérzek mindenkivel, aki így jár.
És hogy hol kezdődött? Hát valahol ott, amikor nem hallgattam az ösztöneimre, meg amikor a homokba dugtam a fejem, hogy én, engem, a jótanuló-szófogadó-okos-ügyes-mindenek megfelel királykisasszontt nem fogkják kirúgni. A gyanú karácsony előtt bizonyossággá vált. December 18án kirúgtak, és egy hónap kötelező felmondási időt kellett még utána letöltenem.
Amikor megtudtam, a mínusz sok fokban órákat bőgtem a feneketlen tónál. Megettem egy egész táblacsokit, képtelen voltam akármekkora mennyiségű piától berúgni, fájt a gyomrom, fájt a kezem, a lábam, a mindenem. Utáltam az egészet. Azt az egy hónapot meg még annál is jobban. Igaz, házon belül, de határozottan irodán kívül voltam. Minden reggel úgy mentem be, hogy irgalmatlanul kicsíptam magam, valami hatalmas nagy vigyort eröltettem a képemre és nagyon boldog fejet vágtam, hogy ha már egyszer, akkor.... Pedig belül millió darabra estem, és csak bömböltem.
Az utolsó benn töltött nap maga volt a pokol és a mennyország, mert végre szabadultam, és tudtam 1000%ban azzal foglalkozni, amivel kellett, amivel muszáj volt....
És hogy mivel kellett foglalkoznom? A gondolattal, ami mart. Folyamatosan kalkuláltam, hogy spórolt pénz meddig tart ki, mi az a biztos pont amikor felkopik az állam, és nincs tovább. Azon marcangoltam magam, hogy bakker, mi van, ha nem tudom fizetni a számláim? Mi lesz akkor, ha már kajára se lesz pénzem? Kegyetlen gondolatok ezek... Olyan körmöt tövig lerágóak. És őszintén megvallva, kurvára nem segít, amikor mindenki azt nyomja, hogy úgyis lesz munkád, hogy úgyis minden rendben lesz, és ne tervezzek fél év melótlanságot, mert ugyse így lesz. A sok pánik-tervközött ezek a segítő mondatok mérhetetlenül gyilkosak.
És ha már anyagiak, akkor ugye munkanélkülik hivatala. Én átnevezném. Valami frappánsra, mondjuk Guillotin klub, vagy dementor-ház, vagy akármi. Látni a szerencsétlen sorstársakat, hálát adni, hogy de jó, hogy se gyerekem se hitelem, és milyen jó, hogy akad egy kis spórolt pénz. Egy bizonyos pontig tűrni és lenyelni a megaláztatásokat, a soha véget nem érőnek tűnő hiánypótlásokat, aztán cérna elszakad, de még akkor is menni, és csinálni, ha másért nem, hát a hülye TB miatt mindenképpen.
Na de mikor az ember a CV-jét írja, és az ezredik elcseszett képet csinálja magáról, és realistán próbálja meg latolgatni az esélyeit... nem olyan tündöklő üstökös az ő karrierje és szakmai tudása. Főleg, ha a sok jó akaró mind mind hozzávesz és eltesz ahhoz a rohadt CVhez... Amikor elővettem, úgy általánosságban a hideg futkosott tőle a hátamon. Gyűlölöm azt a két A4es oldalt, a semmilyen fejemmel... A magyart, a németet, és az angolt, amit nem is én írtam....
Aztán elküldeni, várni, elküldeni várni, felhívnak, telefonon leinformálnak, és rájössz, hogy nem is vagy megfelelő. Márha visszaszólnak. És ez a keresés tényleg elvette az időm legnagyobb részét.
Na de azért volt ennek egy baromi jó része is. A kipityergések után leesett az a bizonyos nehéz kő. Megkönnyebbültem, valami fajta felszabadulást adott, és olyan dolgokkal foglalkoztam, amikre annyira, de annyira nem volt előtte időm. Főztem mindenfélét, Trónok Harcát olvastam, sportoltam, bamako rallira jártam, délelőtt aludtam, és picit figyeltem arra, hogy én mit szeretek, hogy nekem mi a jó.
Ahogy kezdtem feloldódni, és szépen lassan eltűnt a görcs, minden kezdett alakulni. Február második hetében szószerint az asztalra csaptam, hogy oké elég a vernyogásból, akkor most a héten megtalálom az új melóhelyem. Röhej, de így lett. Azon a héten, ha jól emlékszem, talán 7 interjún voltam, ebből 3 pénteken, egymás után libasorban. Ezt a hetet megelőzően olyan görcsös és kényszeres voltam minden interjún, hogy szerintem kilóméterekkel arrább is hallották a belőlem ordító kétségbeesést, és kényszert. De egyszercsak elmúlt. Levetettem a kliséket, farmert húztam, és pulcsit, meg sima bizsut. Kényelmes csizmát, meg ormótlan sapkát. Mert csessze meg az összes pénzügyi főmufti, ha a ruhám, kinézetem miatt alkalmaz. Levettem ezeket az elvárt formokat, mint a kiskosztümöt, és igazi Verde ült le a tárgyaló asztalhoz, nem egy megcsinált valaki, akinek ha olyan kérdést tettek fel, ami nem szerepelt az előre begyakoroltak között, kártyavárként omlott össze. Volt pofám azt mondan, hogy a meló eddig tetszik. De csak eddig, majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. És felvettek. Felvették a farmeres, pulcsis pimasz, de baromi nyitott engemet. Engem, akinek olyan hülye elvárásai is voltak, hogy a főnöke nem lehet alacsonyabb nála, nem lehet kék a szeme, és nem szólalhat meg interjú alatt a mobilja amit fel is vesz.
Innentől kezdve pedig lett két nyugodalmas szabad hetem. Nyaralás, pihenés, Kicsit vezeteni tanulása, olvasás, lazulás alvás, edzés, mindenféle olyan izé, amit nem mertem magamnak eddig megengedni.
Zárszóként pedig tuti recepet erre a helyzetre... na az nincs. Minden egyes helyzet egyedi. Annyi hasonlóság talán van a sok ilyen sztoriban, hogy el kell engedni. El kell engedni mindent, és megtanulni bízni magunkban. Szar időszak, de túlélhető, csak a reményt nem szabad hagyni.
