Egyszer régen, réges régen volt egy tökéletes pasim. A hülye oldspice reklám juttatta eszembe, hogy nekem már volt Nagy Őm.

Imádott és én is imádtam. Szerelem volt első látásra. Az okos, mindig fürkésző zöld szemei. Izmos volt és sportos. Az az igazi dalia alkat. Fürge volt. A nők bálványa. Hmm.. vicces, hogy Plázacicát mennyire nem bírta, pedig próbált a húgom mindenféle fura módon a kedvében járni, hízelegni neki... De az én Szerelmem annál inkább utálta. Pedig még a lelkére is beszéltem, de hajthatatlan volt, ki nem állhattta, és véleményét nem rejtette véka alá.

Az én Szerelmem annak ellenére is elnyerte még szüleim jóváhagyását is, hogy minden éjjel beszökött hozzám az ablakon. Mellém bújt, melengetett és őrizte az álmom.

Várt rám. Mindig várt rám. Ha pedig hazaértem, nála nagyobb szeretettel nem fogadott senki. Meghallgatott, vigasztalt, megértett, velem volt. Szeretett.

És hogy miért lett vége? Eljöttem Pestre és ő nem jöhetett velem. Ő jobban szenvedett, mint én, és ezt mindig a tudtomra hozta... Aztán egy esős késő őszi reggelen hívott Anyu. Nem akartam elhinni, hogy elment. Örökre. Az én Zizim megmérgezte a szomszéd. Az én gyönyörű cirmosom, a legtökéletesebb pasim....