Van itt egy halastó. A cégé. Kilós koi pontyokkal, meg egyéb aranyhalakkal. Alig tíz perce oda menekültem ki, mert ha az irodában maradok, esküszöm felvágom az ereim a nyomor miatt.

Bár elköltöztem, lezártam, letudtam, elég Volt, és a korábbi elképzeléseimmel szemben legszívesebben soha többet nem akarnám látni ex-APK-t, még mindig vannak piszlicsáré szarok, amikkel sikeresen kiborít és földbe döngöl. Általában mézes-mázas nyálas kedvességbe csomagolja a szart, és rám teszi még mindig a terheit. Vagyis próbálja, és azért sikerül neki, bármennyire is nem akarom. Mint most is....

Mert ő szenved. Az ő édesanyja haldoklik. Ő pedig egyedül maradt, konkrétan páratlanul. És ez egy kegyetlen rossz érzés neki, de reméli én végre boldog vagyok és majd egyszer talán még szomszédok is lehetünk.... és.... és.......

Mindegyis, nem panaszkodni akarok, de megint eltörte a mécsest.

Etettem a halakat, néztem a vizet, és csak mélyeket lélegeztem. Békés, nyugodt, álmélkodós pillanatok, két szipogás között.

Annyira magamba zuhantam, hogy nem vettem észre, mikor Lowrider leült mellém:

- Szarrá kéne verni azt a f@szt. Tíz évig nem látta, hogy övé a Jackpot, most b@ssza meg. Neked meg olyan vajszived van, hogy a tavaszi napsugártól megolvad. Legyél már végre igazán geci vele, és ne hagyd magad. Huzz már végre be neki egyet! Vagy megverjem én?

Csak néztem rá, nem tudtam mit mondjak, majd átkarolt, kaptam egy homlok puszit, meg egy túrórudit...

Bár a pozicionálása folyamatban, de az már világos, hogy ő hol szeretne elhelyezkedni a rendszerben.