Úgy látszik, minden jelentősebb lezárásnál félig kinyírok egy okost. Tegnap sikeresen vajas kenyeret játszottam az alig pár hetes 5ös céges almámmal. A reakciója csak annyiban vajaskenyéri a betonon, hogy pofára esik. Mert amúgy törik.

Én én vagyok. Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam. Én rendelkezem mindenemmel – a testemmel és annak minden…

Tegnap egyáltalán nem sírtam. Sőt, 90 %-ban vinnyogva röhögtem, és baromi felszabadult voltam. Régen érzetem magam ennyire könnyünek, és gondtalannak. Vindexxel se lehetett volna letörölni a vigyort a képemről. Aztán írt egy sms-t, hogy a ma megejtendő anyagiakat lerendezendő…

Van, amikor nem kell írni. Vagy nem lehet. Mert még fáj. Mert még friss... Még vérzik az emlék. És van, hogy ilyenkor más beszél. Más beszél, mondja el, éli át pontosan ugyanazt, amit én.... Mint most.... Véletlenek játéka ez, mégis, más beszél....