Tegnap egyáltalán nem sírtam. Sőt, 90 %-ban vinnyogva röhögtem, és baromi felszabadult voltam. Régen érzetem magam ennyire könnyünek, és gondtalannak. Vindexxel se lehetett volna letörölni a vigyort a képemről.
Aztán írt egy sms-t, hogy a ma megejtendő anyagiakat lerendezendő és bicajt meg még néhány cuccot elhozandós mélylevegőtveszvisszatart beszélgetés, neki nem jó. Tegyük át.
Oké, túl kell lépni. Lakást vagy albérletet keres. Menekül. Meg amúgyis. Miért én lennék és miért pont most a legfontosabb? Most úgy kikívánkozik belőlem, hogy az anyja, a melója, az egyetem, a plusz melója volt úgy átlagban a sorrend. Ezért azután, hogy ÉN otthagytam, miért gondolom, hogy egyáltalán akar velem találkozni?
De ha már, akkor!
Fontos és megemlítendő egyáltalán nem mellékes, hogy a hosszúhétvégén a családom Paragafussal egyetemben azonnal ugrott és segített és messziről és éjnek idején segítettek elcuccolni. El nem mondhatom, mennyire hálás vagyok érte. Nélkülük, még mindig körmöt rágva agonizálnék valami sarokban. Vagy továbbra is kényszeresen APK pizsamáját hajtogatnám, azon töprengve, hogy elsődlegesen mi lesz vele, és másodlagosan mi lesz velem. És nem szakadt volna meg milliószor a szívem, hogy.....
Francba. Most tudnék bőgni. MOST nagyon tudnék bőgni. Gyászolni. Meg haragudni. Mert szar ez az egész.
Szóval bekerültem valami ördögi háromszögbe, ami vigyorgós megkönyebbült tervezgetés, égtelen harag, és iszonyatos sajnálkozós fájdalom nyálas egyvelegével fullaszt.
Nem tudom, hogy ez normális-e. Nem tudom, hogy normális vagyok-e....
Asszem, nem.