Ma valahogy nem értem a dolgokat. Ma valahogy minden nehézkes. Ma valahogy semmi sem derűs. Majd egy hónap után hazajöttem....

A dolgok. Na azok itt sem rózsásak. Tudni való, Anyuméknak svájci frankos hitelük van. Igen a házra. Ja, meg az autóra is. Ésss peeresz, hát hogyne lenne áruhitelük is. De nyilván ehhez társul kettejük minimálbére... De legalább van nekik is, tesóméknak is melója, ha már így négyen itthon laknak. Igaz, hogy hugaim november óta nem kaptak fizut.... De semmi gond! A látszat, meg kifelé mutogatás, na az a lényeg!

Kell a 140 m2-es családi ház. Kell a 25 fokos meleg a szobába. Kocsival kell boltba menni, mert annyira olcsó most a benzin, és jó, hogy két kiló disznósajtot veszünk csak úgy, igaz, senki se szereti igazán. Na de ugyan már! Most a fiataloknál a trend a műköröm, az a jó kis 10 centis hegyes pink csoda, mert AZ kell. Nem baj, hogy hajhosszabítás havi rendbetétele is csak 15 havonta, kit izgat... meg ugye, nem járhat az ember lánya akármibe "nemdolgozni" a munkahelyére. Kell oda a Kenvelo-s pulcsi, meg a Retro farmer... De most milyen ciki már, ha hónapokon keresztül ugyanaz a göncünk...

Igaz, igaz... szüleim nem tudhatták, hogy felesleges ekkora házat épülni, hogy ez lesz a gazdasági helyzet, mikor felvették a hiteleket. De tény, hogy ők is sajnos az a kategória, akik ész nélkül mindenféle vacakra igénybe vették a bankok által elhúzott mézesmadzagot.

Az is igaz, hogy nem voltunk eleresztve gyerekkorunkba. Nem volt új ruhánk, unokatesók, meg osztrák rokonok biztosították, hogy mindig legyen göncünk, meg hát három lány... belenőttünk egymáséba. Tudom, hogy ez néha frusztráció. Én is emlékszem, mennyit voltunk csúfolva meg kiközösítve, meg cikizve az ilyen külsőségek miatt. És persze, hogy én is csinálok egy csomo őrültséget emiatt... Értem én, hogy kompenzálni akarnak.

De ez... hogy kábé arra jöttem haza, hogy mindenki utál mindenkit, mert kevés a pénz, vagy mert azt, ami van, az arra van költve, amire... Hát ez szar. És ezzel én nem tudok mit kezdeni. És most még az ütközö szerepét se akarom játszani. De persze, egyértelmű, hogy háríttom a villámokat, és egész jól megy... A női osztagot így a közös főzés végére sikerült is helyre tennem... Na de Apu...

Nem boldugolok vele. Már tegnap este is csak azt az egyetlen mondatot közölte, hogy kapjam össze magam, csináljam meg az adóbevallását. És a kérdést, hogy megkapta hozzá a papírokat, pofátlan támadásnak vette és jól kioktatott. Ma hízelegtem neki, kedveskedtem, értelemesen és üvöltve is próbálkoztam. Totális csőd.... Semmi... Nem tudok vele dűlőre jutni.

Ez az egész több okból is szar. Szar mert látom, hogy mit kéne másként csak azért, hogy kicsit jobb legyen nekik. Szar, mert pontosan mutatják a tükröt, hogy én mit cseszek el tökéletesen ugyanúgy, ahogy ők, annak ellenére, hogy nem akarom. És lázadozik az agyam, sajog a szívem, de nem tudok helyettük élni... Nem tudok mit tenni... Sokszor, még a sajág gondjaimról sem lehetek velük őszinte, mert nem értenék meg...

Érzem a kényszert, hogy segítenem kell, jobbítanom kell, baromira nyom a helyzet, de hát hol kezdjem, ha az igazat megvalva az én életem is a szakadék szélén táncol?

Meg kéne menteni mindenkit... de nem a világtól, sokkal inkább saját magától..