A tegnapi bejegyzés nem lett befejezve. Annak a bejegyzésnek az lett a vége, hogy vége. Hogy elegem lett. Hogy betelt a pohár, mert én tényleg mindent, de mindent megtettem. És igen, megcsaltam, félre léptem, de én voltam az, aki várt türlemesen vagy türelmetlenül. Aki a bajban mindig tartott és kitartott. Aki pincsi kutya módjára futott, ha kell, ha nem. Aki egy tucat barátot feláldozott a semmiért. És igen, én voltam az, aki nem volt képes szakítani, aki sajnálta és féltette, akinek ez az ember többet jelentett mindennél, és a végén, már csak mint barátért is, nagyon sok dologra képes voltam érte. De tegnap elég volt. Tegnap betelt a pohár.

A tegnapi vitánk végén én megmondtam neki, hogy ez így nem működik. Nem tesójáék esküvője a legfőbb gondunk. Nem azzal van a baj. Hanem egymással. Hogy nem változott semmi. És hogy én szeretném ezt befejezni, hogy ennek vége. Volt még néhány perces csapkolódás és persze fröcsögés a telefonba este... nem is értem minek is vettem fel...

Majd ma.... ma délelőtt felhívott, hogy sajnálja, ne haragudjak, meg tudja, hogy nem gondoltam komolyan és a többi... Mondtam, hogy igen, de akkor sem mehet ez így tovább, beszélnünk kell róla, mert én ebbe belepusztulok...

Megközelítőleg 10 perce tettem le a telefont, ahol zokogott, hogy az anyjának valami eredménye nem jó, és hogy komoly a baj megint, és ez így lesz örökre és én nem hagyhatom el, nekem vele kell maradnom, mert neki nincs senkije....

... sírva könyörgött....