A mindent tagadó beteges szeretet sokszor csak ártani képes. A szeretett lény megfullad, belehal ebbe a pusztító érzelembe.
Elmúlik a varázs. A boldog kötődés rablánc lesz. Eszelős függés és követelőző akarás.
A legvégén pedig tagadás. Teljes embert felemésztő ösztönös düh. A csakazértse, a nem hagyom, a még utoljára mindent megteszek, a makacskodás, az értlmetlennek tűnő kitartás....
Ezt csináltam én is. Tökéletesen ekkora lúzer vagyok én is. Makacs és kiállhatatlan. A szeretet erejének túl nagy hatalmat tulajdonító eszement őrült. De működött. Működött, mert Okos él. Okos meggyógyult. Okosnak semmi baj. Meggyógyítottam. Egy idióta ringatózó vihorászásával tudnám jellemezni magam, hogy mennyire, mennyire jó, hogy függésem tárgya ismét velem van. Ismét itt a kezemben. Birtoklom. Azt teszek vele amit akarok. AZ ENYÉM.
Csakhogy egy pillanatra megtört a felszín, és tovább látok az orromnál. Nem pont ettől szenvedek én is? Nem pontosan ez az én egyik legnagyobb bajom, hogy valaki nem képes és nem akar elengedni? Hogy még ennél is erősebb kapaszkodik belém?
Elgondolkodtató. És fogalmam sincs a megoldásról.
