Még régen, a mindig éhes, de legfőképpen állandóan szomjas kollégista időkben, az örök vidám és vérbeli főiskolás Verde egy nap kapott egy telefonegyenleg feltöltést. 3.000 forintért. Gyorsan kitalálta, hogy ki volt jótét adományozó, de rémes önérzete nem hagyta nyugdoni, mert bár örült, na de mégis... alig ismerte a Pasit, ne töltögesse már a kártyáját!

A Pasi a helyzetet nagyon kreatívan reagálta le. Azt mondta, hogy egy benzinkúton találkozott a több évvel idősebb Verdével, aki megkérte, hogy a csóró kolis énjének töltse fel a mobilját. Tehát ő csak közvetített, és majd a jövőben... Persze... Azért nyilván a csitri Verde faggatta, hogy és, akkor mi van? Mi lett belőle? Hogy néz ki? Jól van? A Pasi pedig válaszolt. Elmesélte, hogy jövőbeli Verde élete sínen van. Jól fizető állás, szépen ívelő karrier, pasik, egészséges, saját autóját tankolja és független, és minden de minden halad, dolgozik, kissé fáradt, de nyugodt a mosoly az arcán...

Aztán teltek, múltak az évek, a Pasi kinőtte magát SzSz-é, és az élet bonyolódott, haladt előre...

történt, ahogy történt, amit olvastok és amit magamba zárok....

Most pénteken pedig úgy hozta a sors, hogy egy benzinkút melletti parkolóban leróttam az adósságom, és feltöltettem kolis Verde mobilját. De nem voltam felkészülve... Mert amikor SzSz megkérdezte mit üzennék, torkomon akadt a szó... Nem tudom, mit üzennék neki...Nem tudom, hogy mondanám el neki amit nem tudok, amit nem lehet... Nem tudom... És hiába gondolkodom rajta, annál jobban nem tudom...

Te, mit üzennél?