Ma ismét minden tömve a katasztrófa képeivel, az otthonok maradványaival, az új otthonokkal, az emberekkel, akik élete ketté tört a katasztrófában...  Akik elvesztették másodpercek alatt a teljes addig felépített kis világukat, sokan nem csak az anyagi javaikat, hanem a szeretteiket is. Felfoghatatlan veszteség érte őket...

Amikor először láttam egy villanásnyi képet az indexen, nem is nagyon foglalkoztam vele. Egyszerűen nem volt rá időm. És talán nem is érdekelt, mert azt gondoltam, ez megint csak valamiféle hírhajhász semmiség. Olyan bolhából elefántot stílusú hír.

Este volt kicsit több időm leülni a gép elé és megnézni, hogy mégis, mi ez. Érdekes módon az első kép a már sokat emlegetett sajtófotó díjas macsekos kép volt.

Percekig csak bámultam a képre... Az asszonyra, aki úgy kapaszkodik a macskába, ahogy maga mögött hagyja a poklot, a fájdalom a szemében, az arca, ahogy le lehet róla olvasni, hogy mondogatja magában, vagy talán hangosan, hogy minden rendben lesz. Minden biztosan rendben lesz....

Tisztában vagyok vele, hogy ez csak az én képzeletem szüleménye, és valószínűleg Ő akkor és ott talán semmi ilyenre nem gondolt, csak automatikusan tette a dolgát, ahogy kell,  talán, mint egy robot, ahogy mi is gondolkodás nélkül cselekszünk, ha baj van. Csak tette a dolgát...

Mégis, ha Kolontár és Devecser szóba kerül nekem Ő és a Csirkés néni jut eszembe. Csirkés néni... Őt már a tévében láttam, az eltakarítás után. A néni gumicsizmában, kendőben, otthonkában, sepert amikor a riporter megszólította. A néni körbe vitte az udvaron, elmutogatta, mi hol volt, hol állt a háza, ahol egykor felnőtt, hogy itt született bizony ő is, és most... az ár elvitte minden emlékét, mutatott egy képhelyet az egyik megrogyott falon, hogy ott az édesanyja és annak szüleiről volt egy fotó, de eltűnt. Majd csípőre tett kézzel kalauzolta tovább a tévéseket a megmaradt emlékeken. Nem sírt, sőt, majdnem olyan volt a hangja, mint mikor "pöröl", mert a szomszéd gyerek megint nem köszönt neki... Aztán a tyúkudvarhoz értek, semmi nem maradt belőle... Ekkor a néni... olyan lendülettel mesélte, hogy mit tartott az ólban, kacsákat 3-at, meg volt egy kakas is, és 8 szép tyúk, jó tojók, sőt, volt olyan amit tavasszal vett, vágásra valónak, és olyan szépek voltak, és el tudjuk-e mi képzelni, hogy milyen szép tyúkjai voltak. 8 tyúkja volt itt! Ő etette, és igen nagyon szép tyúkok voltak. A szomszéd is mindíg megdícsérte... És csak sírt és sírt és elfulló hangon ismételgette, hogy 8 gyönyörű tyúkja veszett oda....

Szörnyű veszteségek értek embereket egy évvel ezelőtt. Olyan veszteségek sorozata, aminek elviselésére ember feletti erő szükséges.

Hogy mit "tanultam" ebből? Egy pillanat alatt oda lehet az egész életünk, önhibánkon kívül is. Hogy azok, akiket szeretünk, szeretni kell minden percben, és meg kell nekik mondani, mert ki tudja, lehet nem találkozunk többet, hogy ne legyünk fukarak a jó szóval, a kedvességgel... és talán azt, hogy a legapróbb dolgok is felbecsülhetetlen kincsei lehetnek a jelenünknek.

Nekem is van egy ilyen legapróbb dolgom. Amikor xezer évvel ezelőtt felkerültem Pestre, a kollégiumi beköltözésemkor kaptam Anyukámtól egy lecipzározható hátuljó plüss oroszlánt (ez lenne a horoszkópom). A cipzár egy csokit rejtett és egy kis szeletke papírt, amit aláírt az én egész drága kiccsaládom: Apu, Anyu, NagyobbikHugom, KissebbikHugom, és Zizi, a macskám. Ez a fecni azóta a pénztárcámban van. Őrzöm. Fontosabb, mint az összes bankkártyám, személyim, igazolványaim, mindenem együtt véve. Mert vigyenek mindent, csak ezt a picinyke szelet papír lapot ne! Csak azt ne....