Nyugalom.

Csigavér.

Számolj el tízig.

Mély levegő.

Még mélyebb.

Mielőtt még egyszer szólsz hozzá.  

Igen, senki sem mondta, hogy egyszerű.

Csak higgadtan.

A probléma adott. Fél éve mínuszban az ügyfél pénztára, amit a kedves könyvelő most vett észre.  Ez a mi hibánk. Igaz, a pénztárosnak sem tűnt fel. Könyvelőnk ujjal mutogat, hogy mindenki hibás, csak ő nem. És, egyetlen megoldás van, amit ő mond. Nyilván nem. Nyilván van más is.

Két nap rinya után rászóltam, hogy a már fennálló problémát meg kell oldani, ügyfél centrikusan, nem önfejűen, és kár is mutogatni bárkire is. Az a múlt, ez a jelen. A jövőben máshogy kell csinálni. Nekünk is, ügyfélnek is. Erre besértődött, hogy akkor ő nem is mond semmit, mert az úgyse számít. Stb, stb, stb... Majd ment a picsogás. Aztán csitításként másik kollegina mondja neki, hogy nyugalom, nincs gond. Erre a reakciója egyértelműen nekem célozva:

"nem vagyok ideges, fő a nyugalom, a helyzet kezelhető, mégse én uralom"

Nem mondtam rá neki semmit, mert nem kell. Nem kell lereagálnom. A probléma onnan gyökerezik, hogy évfolyam társak voltunk főiskolán, és most nagyon nehezére esik lenyelni, hogy a főnöke lettem, és nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt elképzeli. Az meg kifejezetten irritálja, hogy valahogy nálam nem ért célba a "nyalás". Meg mintha féltékeny lenne "Szőke Hercegre", múltkor nagyon úgy tűnt. De lehet képzelgek.

Asszem őt azért "kaptam a nyakamba", hogy tanuljak. Tanuljak valami fontosat. Talán kezelni az embereket? Vagy megtanuljak "nem"et mondani? Vagy csak elfojtani magamban Achmed gondolatait, és annak egy tompított változatát előadni.