Tudni kell rólam, hogy a világ egyik legkinyúltabb, leglazább, és legönállóbb bokaszalagjaival rendelkezem. Mindez genetika és kamaszkori ostobaság következménye. Úgy tudom legtenni a "külső" bokacsontom a földre, hogy tulajdonképpen nem fáj.

Ettől kissé ingoványos is a járásom, és a magasságom mellett ez a másik ok, amiért nem hordok magassarkút. Mindezek figyelembe vételéve sem szokott sikerülni a cipő vásárlás, mert végül a biztonsági elemen mindig felülkerekedik a cipőszerelmem. Most olyan csizmát vettem, ami ugyan alacsony kis sarokkal rendelkezik, de "csúszik, mint a büdös rossebb".

Ez volt a gondatlanság egyik fele a tegnap elkövetett halálomnál. A másik, hogy belebambulva a tömegbe, rohantam a Móriczon. Pontosabban, ahol lepattantam a 61-es viliről és ahol még a buszok is száguldoznak.

Na itt adtam elő nagy halálom. Valami hülye gondolat okán hátranéztem, de akkor már tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Az amúgy hétköznapi mozdult egy Bolondos Dallamokba illő hadonászásba ért véget. A bokám kiment, a csontom leért a földre. Iszonyatosan fájt, sőt még annál is jobban, de még annál is jobban jobban. Már láttam is magam, ahogy kinyeklik a lábam, a vállamról a hadonászástól lerepül a laptop táskám, ami van vagy 10 kiló, fejbe találja az előttem menő pasit, én pedig kiskutyák vonyításához hasonló hang kíséretében a busz kerekei alá esik, ami döccenve áthajt rajtam, és megy tovább, mintha mi se történt volna.....

Gyorsan körbe néztem, hogy röhög-e valaki a 184 cm-s hústorony szerencsétlenségén, megmarkoltam a laptop táskám és elbicegtem haza.