... akarom leélni az életem. Az elmúlt két hétben sokat töprengtem ezen. Hogy mekkora hülye picsa vagyok, hisz odaad nekem mindent, a tenyerén hordoz, nekem meg még sem kell. Kvázi szeretőt tartok (ez azért enyhe túlzás), elégedetlenkedek, boldogtalan vagyok, mindig találok valamit amin lehet pörögni, valami kis inci-finci apróságot.

Tegnap előtt este már egyenesen hibbantnak gondoltam magam. Mire hazaértem, főzött nekem vacsorát, hűtöttbe bort, egy tündér-bogár volt. Odaadtuk egymásnak a karácsonyi ajándékaink (mi így szoktuk, előbb ajándékozunk, hogy legyen időnk egy kicsit egymásra, mert otthon szülőknél úgyse lesz), és az egész annyira, annyira... nem is az ajándék, meg a kaja, hanem hogy elmondhatatlanul kedves volt.

Erre a rákövetkező nap, azaz tegnap reggel. Én 7-re elmentem kozmetikushoz, mert az elmúlt időszak több, mint leamortizált. Kiosontam, nem keltettem fel. Mire hazaértem, ő már mártírként mosogatott. És mondta, hogy vasaljak inget. Valóban vágtam egy nem túl kedves grimaszt (mert utálok vasalni, mert utálok utálok inget vasalni, mert utálok utálok utálok kapkodás közben még őt is kiszolgálni), de ettől még kivasaltam. És akkor rákezdett:

Te nem foglalkozol velem, neked semmi nem fontos, csak saját magad. te csak magadért élsz. Nincs rám ötperced. Semmi időd nincs rám. Nem is kérhetek tőled semmit. Én mindent meg teszek, lesem várom minden óhajod. Te meg semmire nem vagy képes. Semmire nem vagy hajlandó. Te csak pofákat vágsz. Hetek óta nem foglalkozol velem....

És csak ömlött belőle. Először döbbentem álltam, hogy mi a fene van? Aztán persze leállítottam, hogy múl héten ő nem volt itthon, egy este kivételével, mert bulizott. A héten, meg lehet hogy későnértem haza, de ezt kvázi két hónappal előre jeleztem, és meló van. Annyira összevesztünk, hogy nagyon. És ráadásul nem is értettem hogy min.

Tegnap este nekem is volt egy céges vacsim. Ahonnan fél egykor értem haza. Azt hittem, hogy megnyugodott. De nem. Megint rákezdett.

Azt hittem, előbb hazajössz hozzám. Azt hittem, hogy neked fontos, hogy az utolsó esténket együtt töltsük. Azt hittem, neked jelent valamit, hogy esténként együtt lehetünk. Te nem foglalkozol velem. Meg se hallod, amit mondok. Mindenért engem hibáztatsz. És ez bántja az igazság érzetem. Le se szarod, hgoy mi van itthon. És meddig leszel melóba holnpa? Tehát az utolsó pillanatban fogsz hazaesni. Téged tényleg nem érdekel semmi. Meg se hallgatsz. Csak rináylsz. Értelmesen veled nem lehet beszélni...

És ahogy feküdtem az ágyban, megvilágosodtam. Hogy EZ AZ OK. Ha nem rendelem alá magam 10000%-ban az ő életének, és vágyaink, akkor vége. Ha kettesben vagyunk, rohad minden. Csak az ő munkája, csak az ő szülei, csak az ő doktoria, csak Ő számít. El nem ismerné, de így van. Én egy eszköz vagyok. Egy hálátlan eszköz. Hisz ő tegnap előtt este főzött nekem vacsorát. Ajándékot vett. Hát hogy gondolom én, hogy ezek után nem rohanok haza hozzá? Ki vagyok én, hogy nem istenitem?

És a megfejtés, hogy miért tűnt szinte mesébe illőnek az elmúlt két hét: mert nem is találkoztunk, és ha mégis, akkor mindig volt velünk még valaki, aki előtt adja a tökéletes párt. hogy mi milyen jól megvagyunk, mennyire szeretjük egymást. És hogy ettől nekem mennyire hányingerem van...

Hát ez az ok. Igaz, most össze se tudtam normálisan szedni a gondolataim, mert még mindig ki vagyok borulva. Utálom magam, amiért nem léptem, már korábban. Mindig, mindig, mindig bedőlök a látszatnak. Mindig el akarom hinni, hogy az az igaz.

Dolgozok, ezért nem sírhatok, de bellülről üvöltök, és görnyedve zokogok, hogy én csak alárendelt rabszolga nem akarok lenni. Nem akarom az aranykalitát, ami addig jó, amig hozzá nem érek a rácsaihoz, mert azokban 220 futkos....