Tudom.

Tudom, hogy nincs ez jól, és tudom, hogy nem fair.

Tudom, hogy gyáva szemétláda vagyok.

Tudom, hogy köcsögség azt mondani SzSz-nek, hogy tőlem függetlenül döntsön, hogy most Krumplibogárral marad-e, vagy sem, amikor jelenleg, ha jó mélyen magamba nézek, akkor én meg tőle teszem függővé APK helyzetét.

Tudom, hogy APK szeret, ami előtt értetlenül is állok, mert miért? Miért nem utál még mindig?

Tudom, hogy APK-nál nincs vaskalaposabb ember a korosztályunkban, ismerem ennek minden pozitiv és negativ oldalát, és tudom, hogy bár szeret, de azt az igazi lángolást, szenvedélyt, szerelmet, törődést, TÁRS-mivoltot képtelen megadni, mert "széplaki", mert így nevelték, mert bár modernizálódik, de egy nő ne igyon, ne menjen bulizni, ne maradjon ki, ne érjen haza később melóból, de az azért nem árt, ha többet keres, és ha tökéletes "cseléd" és "szerető". És tudom, hogy neki ez már egy válás lenne, mert olyan régóta vagyunk együtt...

Tudom, hogy nem mehet ez így tovább.

Tudom, sőt, szinte az első perctől kezdve, ahogy megláttam, biztos vagyok benne, hogy nekem SzSz a nagy Ő vagy O.

Tudom, hogy ha úgy alakul, mégis képes leszek SzSz nélkül élni. Mert muszáj, mert kell, és mert majd nem gondolok bele, hogy milyen lehetne vele, a csókjai, az együttléteink, a cseteléseink, a hallgatag csöndjeink, a hülye diskurálásaink, a lehetetlen storiajival a közös élet. És ha ezt elfelejtem, vagy elzárom, talán, TALÁN képes leszek "teljes" életet élni.

Tudom, hogy ha APK-val maradok, és szülök neki két gyereket, lesz egy biztonságos, középszerű életem, ahol a boldogságom a munka és a gyerekek lesznek. De biztonságban leszek. Mert ő ezt tudja nekem megadni. A biztonságot.

Tudom, ti se értitek. Tudom, hogy ítélkezni, és elítélni könnyű. És tudom magamról, hogy kívül van egy tüskés kőkemény burok, ami alatt sokszor egy gyerek zokog, aki nem vár másra, csak egy fejsimire, hogy menni fog, meg tudod csinálni, csak tarts ki még egy kicsit, légy erős, és hogy bárhogy döntesz jól döntesz.

Tudom, hogy itt vagyok lassan 28 évesen, és mennyire ciki már, hogy nem tudom, mihez kellene kezdenem az életemmel. Hogy nem tudom, merre tovább...

Tudom, hogy mennyi mindent elrontottam, és hogy mennyi mindent túléltem.

Tudom, hogy a szerelem és a lángolás egyszer elmúlna SzSz-szel is, de az a kurva nagy büdös igazság, hogy most sem azt gondolom, hogy szerelmes vagyok, hanem azt, hogy ÉRTE feladnék mindent, ha kérné, ha akarna, ha én kellenék neki tényleg... mert szeretem... sajonos nem szerelemmel szeretem, hanem azzal a mindent megbocsájtó elnéző feneketlen mélységes szeretettel...

Higgyétek el, tudom... Nem véletlen vagyok meggyötört és megzavarodott és többször kétségbe esett, mint boldogtalan...

És tudom, hogy amit most írtam, az is csak kuszaság és még mennyit tudnék írni, a mellék fonalakat, amik teljessé tennék ezt a sötét káoszos képet....

....sajnálom....