APK-val az utóbbi két hétben tényleg tök jól megvagyunk. Egy csomót nevetünk, viccelünk, beszélgetünk fontos és kevésbé fontos témákról. Igaz, jó, ha napi 1 órát töltünk aktivan együtt. Nyakamba vettem a közös élet minden nyűgét ugyan. (én vásárolok be, szervezek közös progit, főzök, mosogatok, vasalok (állandóan vasalok), vacsit csinálok, tizit csinálok, gyümölccsel etetem, megágyazok neki, kikészítem a ruháját, vonatjegyet és bérletet veszek, na meg az anyjának szakácskönyvet.) És persze mire hazaér, én tutira otthon vagyok már. Szóval így, hogy a saját "picinykeségeim" háttérbe szorulnak, totál jól elvagyunk. Persze, nem mondom, hogy boldog vagyok ettől. De az egész kézzelfogható, megélhető és közeli.

Csokival az elmúlt pár napban annyit ökörködtünk, hogy már régen ennyit. Ma délután semmit nem melóztam, mert végig cseteltük az egészet, és olyan agymenésünk volt, hogy... Kiveséztük a kultúrális adót  (http://www.apeh.hu/data/cms220180/51._fuzet_

__A_kulturalis_ado_szabalyai_2012._januar_1_jetol.pdf) (ajánlom figylmetekbe, több mint vicces, ez komoly!) Aztán megbeszéltük, hogy Balu kapitány olyan, mint "Jim szerint a világ" Jim-je, csak neki egy zabi gyereke van, mert a felesége elhagyta a buzipartner repcsiszerelője miatt, akivel folyton alkoholizálni jártak a kocsmás kivénhedt majomhoz a szigetre...  Az egész, nem mindennapi de mégis otthonos röhögés és hülyülés volt, de elérhető. Tudom, hogyha kell, akkor csörgök és egy órán belül ott lesz, ahol kérem, és annyit iszunk, amennyit akarunk, vagy bármi, amit kérnék tőle. És ez... olyan jó. Jó, hogy van Csoki.

SzSz. Ahogy múlik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy az az egész nem is volt valóságos. Hogy ő nem is létezik, csak a beteg, menekülni vágyó fantáziám fáradt képzelgése. Döbbenet, hogy lassan tényleg úgy tudok gondolni rá, hogy nem liftezik a gyomrom, hogy nem zavarja meg a koncentrációm. Szépen lassan elmúlik a "képtelenvagyokélninélküle" érzés. Már nem ráz meg, hogy itthon van hétvégén, és nem látom. A távolság pontosan ugyan akkor, mint bármikor máskor, és ezt szépen nem csak aggyal, hanem szívvel is felfogom. Ez a távolság, áthidalhatatlan.