Néha olyan naív vagyok. Példának okáért ott a tegnap reggel. Felhúztam a redőnyt és rácsodálkoztam a látványra, mint álmos bölcsis a karácsonyfára. És nem az volt az első gondoltam, hogy esik már megint ez a szar, hanem az, hogy most tényleg söprik a havat a háztetőről?!

Azt mondják, tegnap volt az utolsó havazás, most már jön a tavasz. A tavasz, amit már mindenki annyira vár. Vagyis, nem nagyon ismerek olyan embert, aki ne várná teljes szívből. Madár csicsergést hallgatni, fűben ülni, rövid ujjúban dolgozni menni, napszemüveget venni, és érezni a napot a bőrünkön.

Azt is mondják, hogy így február környékére elfogy minden vésztartalékunk. A szervezet kimerül, és pihenésért ordít, meg vitaminokért. Szerintem ez rám nem vonatkozik. Tegnap csipás szememiben a hó látványa okozta döbbenet fél 6kor történ. Hat órára sikerült is főznöm egy kávét, meg egy teát. APK szendvicseit fél óra alatt meg is csináltam, és egy jó negyven percnyi direktbe lassítás után csak sikerült felöltöznöm, és fogat mosnom. Valahogy elvonszoltam magam melóba, és küzdöttem naphosszat az elemek ellen. Kb. 8ra értem be dolgozni, és bent voltam 7ig. Már az asztaltól felállás is fizikai fájdalmat jelentett. Aztán boltba mentem, kenyeret vettem, hazaértem, APK felajánlotta, hogy készít nekem vacsorát, ennek okán végül csináltam neki sült virslit meg tojást, meg egy kis salátát, mert hát csak dolgoznia kellett, és nem volt türelmem az óra hosszányi telefonbeszélgetésének a végét kivárni. Aztán nekiálltam kivasalni, ami egy órás elfoglaltság volt, aztán felsepertem, felmostam, elmosogattam és 11 óra lett... És akkor laptop elő, hogy dolgozzak....

és ebben a pillanatban a szememből csurogni kezdett a könny. Szédültem, és nem értettem, hogy tudnék egy egyszerű adatsorból egy sima vonaldiagrammot készíteni. Aztán már gépelni sem tudtam, megfájdult a fejem, és az összes izmom tiltakozó fájásába kezdett.

Lecsuktam a gépet, elmentem zuhanyozni, és olyan mély rezignáltság jött rám, és annyira fájt mindenem, és annyira ordított minden porcikám a pihenésért, és annyira szabadságolni akarta magát a szervezetem... És ahogy végig gondoltam.... és szerencsére a gondolat menet végére el is aludtam.

Most felkeltem. Elolvastam az e-maileket. Ittam már fél liter teát. Ettem egy joghurtot. És csak nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy pihennem kell, szabadságra kell mennem, el innen Pestről, nem haza a szülőkhöz, hanem bárhová messzebbre. És nem csinálni semmit, vagy csinálni mindent, a lényeg, hogy ne legyen nálam telefon, se laptop se semmi....

Csak henyélés legyen. Henyélni akarok. Pihenni. Kikapcsolni. Megnyomni az off gombot...