Kicsit felülbecsültem a hőmérsékletet, és sikeresen alulöltöztem. Az nem volt baj, hogy egy szál pulcsiban vágtam neki a 7km-s távnak. Az már inkább, hogy fáztak az ujjaim. Oké, pontosítok. Kékre fagytak, mire beértem. De annyira jó volt!
Sütött a nap, kék volt az ég, a levegőben tavasz illat, meg ilyenek. Meg hideg.
És akkor az észrevételeim:
- még alig páran merészkedtünk ki kétkeréken. Sőt, feltűnően kevesen vagyunk a tavaszi zsongáshoz képest
- egyenlőre még vissza kell szoknom a forgalomhoz, belerázódásom ideje alatt, le kell küzdenem az olthatlan vágyat, hogy a fülemben bömböljön az MP3
- azon segít, tényleg segít a mentőmellény, aki alatt majd szét esik a bicaj, úgy kerreg, és a piros villogót is előre teszi?!
- a gyalogosok is elszoktak a bicajosoktól. bambán néznek, mikor csengetek picit, mint álmában a villamos, hogy lesszszivesek hagyni egy kicsinyke helyet nekem is a bicaj úton
- az autúsok is elszoktak a bicajosoktól... Márvány utcán lefele az araszoló autósokat megelőzni, és ahogy látom a soffőrök fejét, hogy bután bambulnak :D...
És a végére egy élmény. Állok a Petőfi-hídnál, mellém gurul egy srác, csodaszép bicajjal. Nézem, nézem, nézem... Majd megszólalalok:
- Ez tényleg egy igazi Merényi?!
- (vigyor) Csajok ritkán döbbennek meg rajta, de igen, az.
- Meseszép!
- Köszi. A tied is jó bicaj. Főleg a csengőd. Zöldünk van. Sietek. De még összegurulhatunk (kacsint, vigyorog, tovább gurul)
A csengőm egy hatalmas tarkabarka vigyorgó szmájlis gyerek csengő. Hugoméktól kaptam, hogy ne legyen már olyan felnőttesen komoly a bicajom. :)
