Mikor gyerek voltam, és olyan tanintézménybe jártam, ahol jegyezték a hiányzást és minden héten volt legalább egy dolgozat, akkor még az állami ünnepek is másként zajlottak. Legalább egy hónappal előtte valamiféle verset tanultam, egy héttel előtte már próbák voltak, előtte este Anyu kikészítette a fehéringfeketeszoknyaharisnyalakkcipő együttest, és ünneplőben mentünk ünnepelni. Ünnepi volt a hangulat, átéreztem a nagy és dicső szabadság harcosok remek tetteit, irigyeltem a pilvax-osokat, sajnáltam az aradiakat...
Aztán felkerültem Pestre, és az első állami ünnep október 23 volt. Annyira emlékszem, hogy 22-én este épp az akkori napi luxusom valósítottam meg, azaz elsétáltam friss zsemléért a Pillangó utcai tecsóba. Annyira magamba voltam feledkezve, hogy nem vettem észre, hogy a parkolóba egy gombos tűt sem lehet leejteni. Beérve, egy katasztrófa film kezdő képkockái fogadtak. Irdatlan sok ideges ember észnélkül pakolja tele a kosarát, a kenyereknél vérremenő a közelharc, tejet már nem lehetett kapni, idős nénik verik a nagydarab férfiakat a fagyasztónál...
Egy órába telt megvennem a zsemlém, és a biztonság kedvéért vettem mellé még páncélos székelykáposztát, meg lencsefőzeléket, meg még egy kiló tartós kenyeret. Amint kimenekültem, felhívtam Anyut, hogy mi a fene, bemondtak valami háborút, vagy betegséget, vagy örökre bezárják a boltokat, vagy mi van?! A válasz igencsak egyszerű és igencsak meglepő volt. Semmi ilyesmi, másnap 23-a állami ünnep, az üzletek zárva lesznek...
Ahogy szerdán felharcoltam magam a vilire, majd átküzdöttem magam a Móriczon a meg hatszorozódott embertömegen, ez a kép jutott eszembe...
Már az állami ünnep, sem ünnep, hanem a hétköznapi átlagrohanás megsokszorozódott stresszét hordozó vágta...
Emberek, lassítanunk kellene....
