Szeretek főzni. Szeretem, mert levezeti a feszkót. Egy kicsit.

Csokipoci diétám spenótot ír elő. Nem szeretem a spenótot. Mert rosszabb, mint zöld. De ugye felnőtt ember vagyok, és belátom, mire van szüksége az én nyeszlett, cseszlett szétfolyni vágyó testemnek. Márhogy ugye ne follyon szét. És ez a spenót. Amiért piacoltam. És vettem egy baromi nagy zacskó friss spenótot. Meg finom illatú fokhagymát. És tejszínt, olyan jófajta házit. Hogy legalább a mellékszereplői legyenek rendben ennek a zöld tragédiának.

A biztonság kedvéérét felhívtam Anyut, hogy ugye jól gondolom, amit gondolok, és persze nagyjából jól gondoltam. Igaz, azzal nem számoltam, hogy ki kell ereznem azt a naaagy zacskó spenótot. Jól elvoltam vele vagy negyven percig. Baromi unalmas meló. És irdatlan mennyiségnek tűnt az a ződésges förtelmes kupac, amit kiereztem. Már láttam, hogy egész héten spenótot eszek spenóttal... nem túl kedves vízió.

Aztán felraktam főni, 10 perc alatt odarottyintottam neki, leszűrtem, és kerestem. Megnéztem a mosdót, benyúlkáltam a lefolyóba, és rázogattam a fazekat egy rejtett fiókot remélve, mert alig alig valamicske zöld trutyicska maradt. Összeesett. Egyes intő anyai jelek persze felhívták a figyelmem, de legyintettem, hogy dejsze ő nem látja, hogy mekkora óriási hatalmas baromi nagy levélkupaccal van dolgom... de azért bejött a papírforma, igaza lett.

A kicsinyke trutyicskát felöntöttem tejszínnel, befokhagymáztam, és rotty még egyet neki.

Aztán mély levegőt vettem, és megkóstoltam. Aztán meg kellett kóstolnom még egyszer. Meg még egyszer. És az íz amit éreztem a számban, valami olyasmi volt, amiről nem is akartam elhinni, de határozottan finom volt. Tök jó lett életem első spenótja.

Nem volt az a fura menza íze meg állaga. (Tudjátok aza ragacsos beazonosíthatatlan fehéres izé, ami kissé nyúlik.) Az én spenótom, gyönyörűséges zöld volt, mint a rügyéből kipattant levelek élénk színe, és annyira selymes és homogén volt...

... a spenótot ebédre főztem, nem vacsira. Vacsira zöldségleves volt kilátásba helyezve, de annyira rákattantam a spenótra, hogy inkább azt ettem volna. De akkor már nem lenne ebédem... így elment a kedvem az egész kajálástól, és nem ettem vacsit.

Így marad az a tény, hogy alig várom, hogy degeszre zabáljam magam délben abból a félbögrényi spenótból :D