Hol volt, hol nem volt, élt egy egyszer egy csinos kis combfix Magyarország fővárosának egyik eldugott kis Calzedonia boltjában. Napfény nélküli kis életét tengette társaival egy kis görgős fiókban, arra várva, hogy egy szép napon megvásárolják, és betölthesse létének valós szerepét: szépen kiemeljen egy hosszú női lábat.

Egy madárcsicsergéses tavaszi napon egy vásárló kiválaszotta, megvásárolta, sietve elpakolta, és a kis combfix érezte, hogy közeledik élete nagy napja. Izgatottan várta sorsát egy sötét táska mélyén. Gondolta, csak néhány órát kell itt eltöltenie, aztán majd élvezheti a napfényt, a tavaszi szellőt, a levegőt.... De sajnos tévedett. A sötét táska hetekig rejtegette. Lakótársa egy fekete gép volt, ami gyakran jött és ment az otthonukban. A gépet Dell-nek hívták, legalábbis ez volt nagy csillógó ezüst betűkkel  a közepére írva, de az igazi nevét sosem árulta el a kis combfixnek, mert annyira nagyképű és gőgös volt. Pedig a kedves kis combfix próbálkozott szóba elegyedni a komor Urasággal, de az néha napján csippantott egyet, kioltotta lámpáit és aludni tért.

A kicsi combfix kezdeti lelkesedését elvesztette a szép új világ iránt. Azt gondolta, hogy minden, amit az üzletben társaitól hallott, csak mese, és a combfixek nem is arra teremtettek, hogy lábakat díszítsenek, hanem arra, hogy sötét fiókokban és táskákban várakozzanak az igazán nagy semmire.

Egy este, mikor nyílt a fekete táska, legnagyobb meglepetésére nem a pökhendi fekete gép uraságot kapta ki a fehér kéz, hanem tovább tapogatott, és amikor az ujjak végig simitották, egy hirtelen mozdulattal kirántották, leszabták a papír ruháját, kihajtogatták, és egy puha felületre hajították. A kis combfixet megszédítette a hirtelen élmény. A puha Ujjak, amik simogatták, az ismeretlen érzés, ami kihajtogatta, és végre kinyújtózhatott és az a fény, az a nagyszerű és erős fény! Micsoda pompás volt! Ideje sem volt kijózanodni, már azon kapta magát, hogy az előbbi puha Ujjak fürgén felszedik és határozottan rásegítik a Lábra.

"Szóval ilyen egy Láb. meleg, hosszú, és a fényben jár. Micsoda gyönyörűség, csak csillognom és villognom kell. Nincs is szebb, mint a Láb. Végre!"

Ideje sem maradt tovább elmélkedni, a lábak futásnak eredtek. A kicsi combfix hallotta, ahogy a Láb gyorsuló tempóban kip-kop-kip-kop hangokat hallatt, nézte, ahogy az Ujjak korább lakhelyét könnyedén lóbálják, és élvezte, ahogy száguldnak a Fényben.

A hosszú rohanást végtelenül élvezte, de nagyon el is fárasztotta. Az Ujjak néha meg-megsimogatták, helyre igazgatták. Olyan szép vidám nap volt. Pontosan ilyennek képzelte az igazi életet.

Aztán a Láb hirtelen táncra perdült, ugrált ide-oda, mintha játszana, pajkos nevetést hallott, és ismeretlen nagy Ujjak simították végig. Kicsi combfix szégyenlősen meg-megcsusszant a Lábon, majd megdermedt, mikor a nagy Ujjak csipkés részvel játszottak. Kicsi combfix összezavarodott félt, és félelmében a bal Láb combfixe megfeszült... hiába kiabálta jobb Lábas párja, hogy csak lazuljon el, nem lesz baj, addigra már késő volt. Egy halk pattanó hangot hallatva a kicsi combfix meghasadt, egy szem, a csipkétől elkezdett lefelé szaladni, és meg sem állt egészen a Lábujjakig...

Jobb láb combfixe el sem akarta hinni, hogy ez megtörténhetett. Hirtelen a puha Ujjak legöngyölték a bal Lábról, majd érte kaptak és őt is legöngyölték. Hiába kiabált, hiába tiltakozott, az Ujjak nem kegyelmeztek. A nagy Ujjak bűnbánóan megsimogatták, és segítették újra a sötét táskába tenni  a mogorva gép mellé. Kicsi félpáras combfix némán gyászolt, nem csacsogott, nem tett semmit.... Hosszú órák múlva a puha Ujjak előkeresték a sötét táskából, megsimogatták, és egy hang azt motyogta: Sajnálom...

A puha Ujjak egy kis táskát vettek elő, amibe combfixet belehajtogatták. Már hozzászokott korábban is a sötéthez és némasághoz, ezért csak csendben zokogott. Váratlanul azonban megszólították.

- Kicsi comb fix, ne sírjál! Csak nem elvesztetted a párod?

- Honnan tudod ki vagyok és hogy mi történt velem?

- Ó, mi itt mind félpáras combfixek vagyunk....

- Mind? Hányan vagytok?

- Számtalanan...

És minden combfix kánonba kezdett bele meséjébe. Volt aki többször élvezhette a napfényt, volt aki épp csak a csomagolásból került ki, volt olyan is, akin bár lyuk volt, de a csipkéje lecsatolható volt, ezért megtartották. Kicsi combfixünk a meséket hallgatva lassan meggyugodott, feldolgozta párja elveszétést, és örült az új barátainak.

Pár nappal később ismét nyílt a kis táska, és olyan dolog történt, ami eddig még nem. Egy teljes pár ép combfix került bele. Nagy volt a visongás a táska lakói között, nem tudták mi változhatott. Az új lakó pedig értetlenül mesélte történetét:

- Nem is értem mit keresünk itt. Furcsa történet. Nagy Ujjak megvettek minket az otthonunkból, és azt mondogatták, hogy sajnálják a régit, de majd én pótlom a hiányukat. Majd két fehér papírlap közé tett, és elküldött világot látni. Napokat utaztam, mire ezek a finom puha Ujjak megkaptak. Nagyon örült nekem, azt hiszem, és talán egyszerre fel is hívta nagy Ujjakat, és megköszönt nekik. Aztán azt mondta, hogy oda is tesz a kis árva mellé...

Kicsi combfixünknek, ha szíve lett volna, akkor túlcsordult volna az örömtől.... Boldog volt hogy a Láb és az Ujjak nem szívtelenek, és hogy gondolnak rá. És örült, hogy a sok rossz ellenére végül olyan helyre került, ahol hozzá hasonlatosak élnek, és rájött, hogy a fény és csillogás bár fontos, de ami itt körül veszi szeretet és az "övéinek társasága" sokkal fontosabb...