Egy évvel ezelőtt pánikoltam be először úgy isten igazán, hogy megjelent az első ősz hajszálam. Azóta már szarkalábam is van, bizony a kilók se olvadnak le rólam, hanem kő keményen meg kell küzdenem velük. Hamarabb fáradok, és szinte kötelező a vasárnap délutáni szundi, hogy nyugodtan induljon a következő hét. Kevesebb alkoholt bírok, és bizony bizony fáj a hátam. És persze körülöttem minden normális ember férjhez megy, és gyereket vállal, és szép csendben elfogynak a "szinglik" is, és mindenki éli a boldog friss fiatal házasok örömteli életét. Én meg itt állok, összezavarodva, és azon gondolkodva, hogy biztos csak én vagyok így ezzel, hogy nem találom a helyem, hogy nem tudom mit akarok, hogy sokszor sikítanék a saját szerencsétlenkedéseimtől, a gyávaságomtól, és az igazi szerelem/szeretet hiányától, és persze a telhetetlenségem miatt is ordíthatnékom van.

Aztán persze veszek egy mély levegőt, és megpróbálok tovább látni az orrom hegyénél. Megérteni magam és a környezetem, és felfogni, hogy ez a sok "idilli élet" körülöttem nem feltétlenül fog örökkön örökké tartani, és most sem biztos, hogy idilli. Hisz elődeink is szerelemből, fellángolásból és szeretetből házasodtak, és hánynak, de hánynak futott zátonyra a virágokkal díszített cukormáz hajója? Soknak. Csak néha könnyebb behúnyni a szemünk, elfordítani a fejünk, és azt gondolni, hogy az nem is úgy van, és hogy ez így helyes. És ezek még csak az elődök. A szomszédok otthon, és itt Pesten, az ismerősök és a sok rokon. De persze  nem akarok pesszimista lenni, de ha körbe nézek, már most is látni, hogy a jelenlegi cukormáz hajón ülők közül kik azok, akiké minimum léket kap. Félre értés ne essék, én nem ezért szurkolok, de látszik. Például a férj jelölt már 2 doboz cigit szív el naponta, a menyasszonyka meg bizony dupla akkora, mint az összecuccolás előtt. Vagy a kocsmázás/haverozás számának növekedése, vagy hogy elég látni a gerle pár egyik tagját, ahogy éppen veszettül pasizi/csajozik és bár még a megcsalásig nem jut el, de igazán, nem a határokat feszegetik, mert már átlépték, csak nem vetették bele magukat.

Mondhatnám, hogy keresem a fiatalság titkát, de az, valójában bennem rejlik. A gondolataimban, a küzdelmeimben, és a soha fel nem adásban. Mert valami biztos. Döntsek akár így, vagy akár úgy, bármi is legyenk, küzdeni fogok és nem akarom, nem fogom feladni. Itt tényleg nem a cél a lényeg, hisz az a halál, hanem ez a göröngyös út, ami oda vezet, ez a fontos. Ez a lényeg.

És hogy most miért írom ezeket? Mert hülye vagyok és összeszedetlen. Ez egy szülinapi köszöntő akart lenni, hogy bár a háttérdíszlet az élet színpadán most nem éppen optimista színekben ragyog, de ez mindegy, mert úgyis lesznek még más jelenetek.... és sok más hasonló okosságot. Mert én ezekben hinni akarok....

És azt szeretném, hogy Paragrafus, te is higyj ebben. És hogy lesz ez jobb is, lesz ez szebb is. Mert biztosan így lesz.

Szóval nagyon nagyon nagyon boldog születés napot! Legyen minden elköveztkező kétszer olyan boldog legalább, mint az aszt megelőző.